A szakszervezetek Romániában rég nem azok, aminek lenniük kellene, nem a dolgozók érdekképviseleti szervezeteiként működnek. Persze, a látszat kedvéért igyekeznek megfelelni eredeti célkitűzésüknek, de már régóta nem ezt tekintik elsődleges törekvésüknek.

Egyre többen úgy vélik mostanság, hogy a szakszervezeti vezetők csupán saját érvényesülésüket, a hatalmat, a pénzszerzést tekintik munkájuk legfőbb értelmének. Félő, hogy nem is járnak messzire az igazságtól. Persze, létüket igazolandó, a szakszervezetek olykor az utcára viszik a gügye versikéket skandáló tömegeket, hangzatos jelmondatokat zengenek, a kormányilletékesekkel tárgyalva azonban már kevésbé vannak azon, hogy hasonló keménységgel lépjenek fel az állítólag általuk képviselt dolgozók érdekeiért. Mintha csak így lett volna mindez előre megbeszélve. Nem is csoda tehát, hogy a kormány nem tart a szakszervezeti tüntetésektől, mozgalmaktól.

Már régóta szemtanúi vagyunk annak, amint a dolgozók érdekeit a kormánnyal szemben védelmező szakszervezetiek szerepet vállalnak a kormányban, a politikai életben. Persze, mentségükre szól, hogy ezáltal felvállalják a lehető legnehezebb küzdelmet: azt, hogy önmagukkal szálljanak szembe...

A „szakszervezeti kormánytagok” listáját még a kilencvenes évek derekán Victor Ciorbea nyitotta meg, akiből nem is tárcavezető, hanem egyenesen miniszterelnök lett. Aztán következett a sofőrszakszervezetek igencsak harcos vezetője, Miron Mitrea, és folytathatnánk tovább a sort.

A volt – és a jelenlegi – szakszervezeti vezetők igen hamar beolvadtak a romániai politikai életbe, rövid idő alatt átvették a hazai román politikusok minden rossz szokását (jókról nemigen tudok), olyannyira, hogy még a pártvándorláshoz is kedvük támadt, mint például az oktatási szakszervezeti aktivistának, Lucian Croitorunak, aki előbb a Demokrata-Liberális Pártot majd a Szociáldemokrata Pártot szerencséltette.

Ebben azért akad némi logika is: ha már a gondjaikra bízott alkalmazottakat elárulták, miért legyenek hűségesek a pártjaikhoz?

Egy idő óta pedig a börtönök is kezdenek megtelni szakszervezeti vezetőkkel, ahol politikustársaik már várják őket, mint például orvosok szakszervezeti képviselőjét, Marius Petcut és a Petrom kőolajipari dolgozóit képviselő Liviu Lucát (utóbbi egyébként a rosszhírű üzletember, Sorin Ovidiu Vântu hű embere), de börtönviselt a már említett szakszervezeti-politikus, Miron Mitrea is.

Az már senki előtt sem titok, hogy a szakszervezeti vezetők hatalmas vagyonnal rendelkeznek. Ezek az összegek leggyakrabban nem fizetésükből származnak – bár azért azt is megirigyelhetnék az egyszerű szakszervezeti tagok –, hanem más, nem egyszer törvénytelen utakon szerzett jövedelmeikből. A Földgázipari Szakszervezeti Szövetség elnöke, Eugen Luha szakszervezeti vezetőként járó bére mellett további 15 ezer eurót kap a düsseldorfi E.ON cégtől. Havonta persze. Rossz nyelvek szerint ez az összeg amolyan megvesztegetés-féle, hogy maradjon csöndben. És – a jelek szerint – tartja is a száját (meg a zsebét).

A látszat kedvéért olykor a szakszervezeti vezetők ragaszkodnak a formához: megmaradnak „harcos szindikalistáknak”. Akkor azonban viszont gondoskodnak arról, hogy családtagjaik gazdagítsák a családi büdzsét. A pénzügyminisztériumi alkalmazottakat képviselő Vasile Marica ugyan néha csapkodja az asztalt – felesége viszont a pénzügyi tárca igazgatója lett. Maricának tehát az asszonnyal szemben (is) védenie kellene a dolgozókat, és nem kizárt, hogy odahaza parázs szakszervezeti vitáik vannak.

A szakszervezetek ma már csaknem olyanok, mint a lenini meghatározásban, miszerint ugyan a szakszervezet célja az, hogy a munkásnak legyen eszköze harcolnia a magasabb bérekért, a jobb munkafeltételekért – ám a párttagoknak is ott kell lenniük a szakszervezetekben, persze csakis és kizárólag azért, mert itt kerülnek kapcsolatba a munkásosztály mindennapjaival. A valóságban viszont Lenin elvtárs arra gondolt, hogy a párt vezesse a szakszervezeteket…

A különbség most csupán annyi, hogy nálunk nem a kormánypárt tagjaiból lesznek „szakszervezeti aktivisták”, hanem a szakszervezetek vezetői állnak át a hatalomhoz, mivel mindkét fél felismerte, hogy kényelmesebb, hasznosabb és jobban fizető dolog kormányon lenni. Pénzt, hatalmat igazából csakis a politikában lehet gyorsan, könnyen szerezni.

A romániai szakszervezeti mozgalom számára az eredmény mindkét esetben ugyanaz.

Fotó: transilvanianews24.wordpress.com