Nagyon sokáig úgy képzeltem el, nyilván iskolai történelemtanulmányaim, olvasmányaim és a Ceauşescu korabeli romániai hangulat által befolyásolva, hogy a románok utáltak az Osztrák-Magyar Monarchiában élni. Magyarosítani kellett a nevüket, ha előre akartak lépni a társadalmi ranglétrán, és persze meg kellett élniük a kisebbségi lét minden hátrányát, amit saját bőrömön tapasztalva, nem gondoltam visszasiratható időszaknak. Mindaddig, míg a kilencvenes évek elején, kezdő szépreményű történészként oral-history gyűjtésbe nem fogtam.

A második világháború előtti-utáni erdélyi nemzetiségi konfliktusok érdekeltek, így beszéltem magyarral, románnal egyaránt, olyanokkal, akik megélték a világégést és a vele járó borzalmakat. Akkoriban, egy kolozsvári ONCSA házban lakva lettünk szomszédok a kilencven év körüli Topan bácsival, aki természetesen román volt. Ő mindig magyarul beszélt velünk, a lánya is jól tudott magyarul, aki velünk váltogatta a nyelvet, de felcseperedő gyermekeimhez ő is következetesen magyarul szólt. Összebarátkozva a bácsival, történelmi kincsesbányára leltem, mintha kilencéves koromban meghalt első világháborús veterán nagyapám éledt volna benne újra. Egy olyan világról mesélt állandóan, amely hiányzott a történelemkönyvekből – a Monarchiáról, amely leginkább arra az Európai Unióra hasonlított, amely akkor még csak álmaink netovábbja volt, nem pedig a szörnyű nemzetiségi elnyomás császárságára.

Topan bácsi is nagyon fiatal, szinte még gyerek volt a Monarchia idején, de legszebb éveiként emlékezett vissza rá, s ezért is nem élte meg tragédiaként a második bécsi döntést. Azt az egykori világot várta vissza, s mindvégig hitte, hogy csakis a háború miatt nem kapta meg teljességgel. Akárcsak magyar nagyapám, ő is úgy beszélt ma már különböző országokhoz tartozó városokról – Bécsről, Budapestről, Pozsonyról, Triesztről, Rijekáról, Kolozsvárról stb mint egy egységes kulturális tér komponenseiről, mint egy természetes haza részeiről. Valamiféle, számomra akkor még elképzelhetetlen kulturális életről, civilizációról, kávéház-világról regélt, olyan csillogásról, természetes multikulturalitásról, többnyelvűségről, amelyről azt hittem, hogy csak a mesékben létezik.

Ami a leginkább megfogott, az az volt, hogy állítólag a Monarchiából örökölt multikulturális szellemiség némileg a második világháborús magyar hadsereg frontkatonái között is feléledt vagy tovább élt, legalábbis az elbeszélések alapján igencsak soknyelvű beszélgetések zajlottak, soknemzetiségű barátságok köttetek, s a bajtársiság nem nemzetiségi alapon alakult.

„Alanyaim” közül nem Topan bácsi volt az egyetlen olyan román, aki visszasírta a Monarchiát, s be kell vallanom, nem igazán értettem ezt az érzést. Merthogy addig semmi mást nem tapasztaltam, mint szegénységet, szürkeséget, kisebbségi elnyomást, s elképzelni sem tudtam, hogy létezik bármi, ami kompenzálhatja a kisebbségi lét hátrányait.

Az uniós tagsággal már ízelítőt kaphattunk arról, milyen is a tényleges civilizált világ, de a Monarchia szellemével először a múlt héten találkoztam. Nem sízek, így a hosszabb ausztriai tartózkodás kimaradt eddigi életemből, egy bécsi, vagy más nagyobb városi kiruccanás ehhez nem volt elegendő. Közel száz év elteltével „már Bécs sem a régi”, csak nyomokban őrzi az egykori közös létet.

Múlt héten azonban Semmeringbe mentünk nyaralni, ahol meglepetésünkre a szállodában háromnyelvű tájékoztatás várt – német, magyar és cseh. A személyzet is célzottan van összeválogatva, az angol nem elég az ottani alkalmazáshoz, vagy csehül, vagy magyarul is kell tudnia a pályázónak. De így működik Alsó-Ausztria minden fontosabb turisztikai központja és célpontja. A Puchbergből induló nosztalgiavonaton vagy a modern fogaskerekűn, a Salamanderen – előbbi 2000, utóbbi 1880 méter magasságig kapaszkodik fel – a térség legkelendőbb turisztikai célpontjain is háromnyelvű a tájékoztatás. És nem is a mai kor szokványos modelljét követi – német, magyar és angol nyelven közölnek mindent, a jelzett sorrendben. A hegyi hüttékben, a csúcson lévő kápolnában, vendéglőben és minden egyes létesítményben jelen van a Monarchia szelleme és nyelvei. Nem azért, mert annyira szeretnének bennünket – magyarokat, cseheket –, de nem is pusztán turistacsalogató fogásként. A történelmi hagyomány tisztelete ugyanúgy része a mindennapoknak, mint a makulátlan tisztaság. Nem fáj nekik, nem lesznek kevesebbek.

Most már értem Topan bácsit, és már érzem is, mit sírt vissza „elnyomott kisebbségiként”. Akaratlanul is az jutott eszembe, hogy mennyire kiszúrhatók voltak annak idején, a kényszerlakhely és kényszermunka időszakában, az osztályellenségnek nevezett arisztokraták és nemesek, akár egyen-munkaruhában is. Nem a „kék vérük” miatt, hanem viselkedésük, az automatikusan, családból rájuk ragadt, ragasztott kulturális előny miatt.

Ma már talán tudunk, vagy legalábbis tudnánk, ha akarnánk egyénként kékvérűként viselkedni. De közösségként képesek leszünk-e valaha visszanőni a Monarchia kultúrszintjére? Akarunk-e egyáltalán vagy ragaszkodunk a szotyola köpködős, egynyelvű, befelé forduló, egyre szűkülő világunkhoz? Nem mi magyarok, hanem mi, a Monarchia egykori népei…