„Tudom, hogy nem törődsz a halállal, Péter. Igazad van, nem is érdemli.” Ezt posztoltam, amikor megtudtam a halálhírét. Később láttam egy ismerősöm tőle való idézetét: „Sem a halál, sem a gazdája, az Isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket.” Nem ismertem a szöveget; rákerestem: A szív segédigéiből való.

Közt teremtett – ez volt a legrokonszenvesebb, legemberibb vonása. Ismeretlen voltál, aztán más lettél, ember a közönyben. Csillogott a szemüvege, szélesen mosolygott vagy egyenesen röhögött (nem érdekelte, hogyan illene nevetni), odalépett, nyújtotta a kezét. Nagyon nagy író volt, de nem volt érdekelt a nyomasztásban, holott nem gondolom, hogy szerény lett volna. De a lényével éppen azt vette ki az öntudatából, ami már gőgnek tűnhetett.

Tapasztalat kérdése ez is, a vele való tapasztalaté. Éppen a kommentek között olvastam, hogy másnak más élmény adatott. Én mindenesetre így ismertem meg, és így ismertem, ilyennek. Ezer évre volt az olyanoktól, akik főnek a saját mellényükben.

Nem tartom véletlennek az egyetlen papírlapra másolt Iskolá…-t. Túl minden posztmodern gesztuson, ez is egy emberi gesztus volt, egy esterházys főhajtás a nagyrabecsült előd előtt. És munka, amiről sokszor elmondta, milyen nagyra tartja. Munka nélkül nincs gesztus, sem szeretet. Ha más nem, a lelkedet kell kapálnod. Mint amikor feladja Nádas zakóját.

A Termelési-regény nem lehetett akkora élményem, mint a néhány évvel idősebbeké, a Fuharosok viszont életre szóló élményem volt és maradt. Aztán a Csokonai Lili, a Harmonia cælestis, a Javított kiadás. A mondatai. „Nem találunk szavakat.” Édesapám, aki miben különbözik Istentől. A hazafiságot a munkában látom. A humor tekintet kérdése. Nézd, jaj, mama, kész ez az előadás is.

Ez a tekintet fog hiányozni ezentúl. Minden megpróbáltatásban, vitában, vitatkozásban, kilépésben és akármiben valahogy tudtam, hogy ott van a tekintete, hogy szinte bármin nevetni képes, és nem azért, mert erőlködik, hanem mert olyan. Még ezen a kibaszott rákon is, még akkor is, ha persze akadt, aki ízléstelenül és irgalmatlanul reagált. Nem bántam, hogy nem értem el az idei Könyvhét megnyitóját.

Egyszer felolvastuk a Harmonia cælestist, napokon át rengetegen, Selyem Zsuzsának köszönhetően Kolozsváron. Egyszer ebédeltünk vele a Garibaldi híd mellett. Egyszer azt mondta Kurtágról, jót tesz egy városnak, ha egy ilyen sétál benne. Ő már nem sétál ebben a világban.

Isten nyugtasson, Péter! Hiányzol.

Fotó: mno.hu