Én igazán imádom a focit, Kolozsvárt húsz évig ugyanabban a társaságban fociztam, mikor Zilahra költöztem, az volt az első, hogy a barátnőm öccsének köszönhetően focibandát találtam magamnak, Vásárhelyen is sokáig kínlódtam ezzel. Foci nélkül nem élet az élet, a feszültségeimet, az idegbajaimat semmi más annyira nem nyugtatja, és ha nézem, és látom a tehetséget, akkor még azt is megbocsátom Hazard-nak, hogy a magyarokat verte meg.

Ami azonban a portugálokkal történt az este, az felháborít. Nem is az este, hanem az egész EB alatt. Mindenkivel egyenlőztek, a horvátok ellen fejeltek egy gólt a hosszabbításban, most meg… Renato Sanches gyönyörű gólt lőtt, a csapat ellenben semmivel sem volt jobb a lengyeleknél.

Elég sokáig el tudok menni abban, hogy a foci a pillanatnyiság művészete, éppen az a szép benne, hogy soha nem számíthatjuk ki az eredményt. Hosszú ideig egyetértettem Van Bastennel meg Traian Ungureanuval a videobírók bevezetése ügyében, aztán viszont megértettem, hogy ez olyan hiperkontrollt vezetne be a labdarúgásba, mely csak tönkretenné. Szóval mélyen megértek sok mindent, de azt nem, hogy egy csapat, amelyik alig játszik, tovább megy. Olyan ez számomra, mint Maradona keze az angolok ellen, bár a portugálok még tisztességesek is voltak.

Akadt azonban egy szomorú momentum, illetve inkább folyamat. Ronaldo minden hisztijével együtt (és talán éppen ezért hisztizik olyan túljátszottan) megöregedett. Valósággal a szemünk előtt, a pályán. Jött ez a szemtelenül magabiztos és még szemtelenebbül zseniális Renato Sanches, és ledöntötte a bálványt. Nem a szemtelenségével, hanem a fiatalságával.

Milyen szörnyű lenne, ha a fiataloknak el lehetne magyarázni, hogy megöregedtek. Renato Sanches olyan lenne, mint a hályogkovács: rémülten pislogna köröskörül. De nem volt jó látvány, hogy az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb játékosa őrjöng, mert érzi, nincs sok hátra. Igaz viszont, szépen visszavonulni is nagy erőre vall. Hátha megteszi.