Közvetlenül az első világháború kitörése után állítólag összedugták a fejüket a korabeli csíki tisztségviselők, és levelet írtak az angol kormánynak, amelyben óva intik Nagy-Britanniát a háborúba való belépéstől. Legalábbis ezt így tudják Csíkban, de hát az „óva intjük Angliát” kifejezést én már hallottam székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi, sőt kézdivásárhelyi keltezéssel is, ami jelzi: alighanem tényleg székelyföldi legendáról van szó. A mondást általában akkor szokták emlegetni, amikor nem egyenrangú felek között a parányi akarja megmondani az óriásnak, hogy mit ildomos tennie és mit nem.

A szállóige azért jutott eszembe, mert Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának régi és új elnöke a Transindexen a Brexit kapcsán kifejtette a véleményét – és nem is akárhogyan. Már a bevezető sorokban a székelyföldi tisztségviselő keményen birálja az Uniót. „Úgy vélem, hogy akár az EU megszűnésének az első lépése is lehet mindez, ami azt jelzi, hogy valami hiba van a rendszerben. Mégpedig azért, mert Brüsszelben a sok fontos ember csak a nagyon nagy dolgokkal foglalkozott, és közben megnehezítette az életet, legyen szó egyszerű disznóvágásról, mezőgazdaságról, szőlőtermesztésről vagy APIA-támogatásról. A valós, napi dolgokkal kevésbé foglalkoznak, csak olyan makroszintű érdekeknek vetik alá az embereket, mint a Natura2000 és a medvekérdés. Kereszténységről hallani sem akarnak, más csoportoknak tulajdonítanak jogokat, a tényleges kisebbségeknek pedig kevésbé. A családokból a gyerekeket és a fiatalokat a „szabad mozgás” jegyében Nyugatra csalták a jobb élet, nagyobb kereset reményében. Persze a szabad mozgásra való hivatkozáskor nem beszélnek a szétszakadt családokról, az apa nélkül felnövő gyermekekről.”

Ez a bírálat, amelyben sok-sok, különösképpen Magyarországon ismételgetett vád benne van, és talán csak az uborka görbülete fölötti aggodalom maradt ki belőle, kissé kiverte a biztosítékot a Hargita megyei tanácselnök facebookos olvasóinak a fejében. A kommentelőknek az sem tetszik, hogy Borboly szerint “Hargita megyében nem nézhetjük tétlenül, hogy a most Angliában élők helyzete ellehetetlenüljön. A lehető legrövidebb időn belül megvizsgáljuk, milyen eszközök állnak rendelkezésünkre, hogy megkönnyítsük a hazatérést. Szeretnénk, ha minél kevesebb kár érné a most távozni kényszerülőket. Hargita megye integrált programot indít a Brexit miatt a hazatérés mellett döntő családok, fiatalok lehetőségeinek javítása érdekében, összehangoljuk lépéseinket a községek és városok vezetőivel is. Biztosak vagyunk benne, hogy együtt megtervezve olyan programot tudunk megvalósítani, amivel a hazatérők itthon is megkaphatják az elismerést, sikereket érhetnek el.”

Kétségtelen, mindezeknek a szövegeknek amolyan “óva intjük Angliát” hangulata van. De nézzük csak meg: lehet-e Hargita megye vezetőségének reális esélye arra, hogy beleszóljon a Brexit utáni állapotokba?

Hogy hány székelyföldi és hány Hargita megyei fiatal vagy középkorú dolgozik nem csupán Angliában, hanem általában az Egyesült Királyságban, arra ismereteim szerint nincsenek adatok; megpróbáltak bejelentkezések alapján valamiféle helyhez és foglalkozáshoz kötött világhálós térképet létrehozni, de eredménytelenül. Három esztendővel ezelőtt két kolozsvári szociológus hasonlított össze három – 2001-es, 2008-as és 2013-as – felmérést többek között az az erdélyi magyar fiatalok külföldi munkavállalásáról. A 18–35 éves korosztályban 2008 és 2013 között 33-ról 43-ra százalékra nőtt azok aránya, akik időszakos munkavállalás céljával külföldre mennének, a 18–29 éves korosztályban 2001-ben 41, 2008-ban 38, 2013-ban pedig már 51 százalék tervezett munkát vállalni az országhatárokon túl. Megváltoztak a külföldi munkavállalás célországai. Míg 2001-ben a külföldön munkát vállalni szándékozó magyar fiatalok 75 százaléka említette Magyarországot, ez 2008-ra 39 százalékra, 2013-ban pedig 27 százalékra esett vissza. A német nyelvterület és az Egyesült Királyság előzte meg az anyaországot.

Nagy-Britanniában tehát szép számmal dolgoznak székelyek. Mivel felmérés nincs, a saját empirikus tapasztalataimra tudok támaszkodni. Egykori Sapientiás diákjaim közül többen dolgoznak ott mint pincérek, szállodai alkalmazottak, gyermekekre vagy idősekre ügyelők. A más fiatalok és középkorúak között úgyszintén szép számmal akadnak vendéglői és szállodai alkalmazottak, de van olyan ismerősöm is, aki saját vendéglőt működtet. Több, magát székelyföldi származásúnak tekintő orvos, nővér, ápoló dolgozik az angliai egészségügyi rendszer valamelyik intézményében. Közép- és felsőfokú számítástechnikusok, informatikusok, más IT szakemberek ugyancsak Angliában találták meg a számításaikat. Sok fiatal dolgozik Skóciában, Wales-ben, Észak-Irországban. Többen járnak – gyakran meglehetősen nagy tandíjakat lepengetve –szigetországi egyetemekre. Akadnak néhányan, akik hazatértek és itthon próbálnak boldogulni saját megtakarított pénzük és tapasztalataik alapján. Ők az elenyésző kisebbség.

A Brexit utáni leválás nem megy egyik napról a másikra, hivatalosan még meg sem kezdődött. Londoni bejelentés szerint az uniós munkavállalók jogai egyelőre mit sem változnak. Rövid távon tehát a visszaáramlás valószínűtlen. A megyei tanács szerepéről ebben a folyamatban meglehetősen szkeptikus vagyok: csak akkor lehetne sikeres, ha rövid távon hasonló béreket és munkafeltételeket tudna teremteni, de hát ha erre képes lenne, akkor egész Romániában itt lenne a Kánaán, és Hargita megye felé indulna el az ország minden részéből a vendégmunkás-áradat.

Hogy legyen teljesen egyértelmű: bármennyire is sajnáljuk, a szigetországban dolgozó székelyek, magyarok, románok egyelőre nem térnek vissza. És ha majd szigorodnak a körülmények, akkor majd az oly sokat szidott nyugat-európai uniós országok, az Egyesült Államok vagy a föld más országai felé veszik az irányt.

Ráolvasással a társadalmi folyamatok nem változtathatók meg. Csak Kelet- és Közép-Európa felzárkózásával. Erre pedig az olyannyira kárhoztatott Európai Unió és a globális tőke minket is elérő mozgása nélkül semmi esély.

Illusztráció: Maszol