Most légy okos, Szerjózsa, szólítom meg magam némi szorongással, a Brexitre ébredve. Amiből egyelőre a font zuhanása, Cameron lemondása, a bizonytalanság, a válságtanácskozások sora látszik.

Van, aki azzal nyugtat (ők vannak kevesebben), hogy jó ideig semmi sem fog változni, más meg azzal riogat, hogy mindenhová elér majd a dominóhatás. Mindez egy olyan világban, amely hosszú évek után most tanul újra rettegni. Előbb a migránsok miatt, most meg a részben a bevándorlóktól tartó angolok kilépése adják az újabb leckét az alaktalan félelemből. Úgy tűnik, mintha a terrorista fenyegetés rémét jobban tudnánk kezelni, mintha az pontosabb, „kezelhetőbb” formában jelenne meg előttünk, mint a bevándorlók. Jellemző, hogy leginkább ott tartanak tőlük, ahol a legkevesebben vannak: Anglia elnéptelenedő vidékein, és nem a nagyobb városokban.

A terroristáktól való félelem a szabadságból vesz el, hajtogatjuk bátran és önérzetesen, a migránsoktól való félelem viszont valóban bezár a szabadság illúziói közé. Olyan fogalmakhoz terel vissza, amelyeket, ha nehézkesen is, de épp az Európai Unió próbált meghaladni: a pántlikás nacionalizmus, a nemzeti szűkkeblűség, a perspektíva nélküli köldöknézés.

Ha valóban a dominóhatás érvényesül majd, akkor egy ideig befellegzik az EU nevű kísérletnek, és visszabújhatunk nemzeti színű vackainkba, várhatjuk az acsargás újabb véres lehetőségeit.

Bár tántoríthatatlan híve vagyok a demokráciának, mégis gondolkodóba ejt, hogy miként dönthetnek csak az angolok az Európa jövőjét is meghatározó kérdésben? És ilyen szoros eredmény esetén valóban üdvözítő, hogy az ország egyik fele – a demokrácia játékszabályai szerint – rákényszeríti akaratát a másik felére? Ilyen húsbavágó esetben nem a konszenzus segítene jobban? Hogy egy kicsit mindenki magáénak érezze a döntést, még ha így egy kicsit mindenki sértve lenne, mert nem kizárólag a saját szájíze szerint alakulnak a dolgok?

Pedig az EU épp abban volt jó, hogy magyarként lehettem európai polgár, sosem kérte Brüsszel tőlem, hogy egyennyelven, egyenkultúrával  közelítsünk egymáshoz valamiféle egyenérdek nevében. Aki így akarja láttatni a néha valóban túlszabályozott EU-t, az a saját nemzeti ördögét próbálja felfesteni a falra, mert attól remél otthon voksokat! És hogy most elrepedt a sérthetetlennek tűnő kristálygömb, vajon mi akadályozza majd meg az unió tagjait, hogy egy füst alatt azokat is kiszórja, akiket eddig ballasztként cipelt magával? A túlköltekező görögöket, hőzöngő lengyeleket, magyarokat?

A kontinensen végigsöprő háborúk azt bizonyították, hogy nem nagyon tudunk együtt élni külön-külön, saját határaink mögé húzódva. Félő, hogy a mostani Brexit azt bizonyítja, hogy egy fedél alatt se nagyon megy, miközben (ká-európaiknak különösen) mennyire felszabadító volt úgy átsuhanni két ország között, hogy fel sem tűnt: már rég másutt járunk. Csak a színek, szagok, arcok másmilyensége figyelmeztetett rá, hogy ez már más hely, mint ahol mi élünk. Mi lesz most ezekkel az éltető naivitásokkal? Nem ezek tették láthatatlanul is jobbá a mindennapjainkat? Megint lecseréljük a kerítések egyértelműségére? Vagy ez most a túlzásokra hajló félelem mondatja velem?

Épp erről van szó: az új EU-s polgár, az ebbe már belenövő fiatalok nem akarják efféle félelmekre pazarolni az energiáikat. Talán épp ezért szavaztak a kilépés mellett az öregebbek és a szegényebbek. Ők azt féltik, ami már csak az álmaikban él. Egy büszke és önálló Anglia, akit mindenki megsüvegel. Akinek senki sem mondja meg, hogyan éljen. Tán kicsit tartanak is tőle. És már nem látják, mert nem veszik észre, hogy a büszke Anglia nem lehet meg a lengyel vízszerelő és a magyar ápolónő nélkül. Már ők is a hagyományos angol élet részesei. Beleszólnak, alakítják.

Bizonyos értelemben már én is ezt teszem, innen, az íróasztalom mögül. Ott teázom velük pontban ötkor, csak épp nem teszek tejet az enyémbe, mert nem szeretem. De ők ezt elnézik nekem, miközben ők is alakítják az én életemet és az én szokásaimat. Annyi különbséggel, hogy én ettől cseppet sem tartok. Nem látok efféle mumust a szobámban.

De azt máris utálom, hogy ezentúl megint többet kell néznem az ágy alá.

Fotó: 123rf.com