„Tán Isten küldte őt, ide le a földre, / Hogy legyen nemzetének hű vezére. / Vagy csupán csak egy földi ember, / Ki, ha kell, küzd, szól, s tenni is mer! // Kit követnek százak, ezrek, milliók, / Kinek szaván csüngnek, földi régiók. / Kinek első az országa, nemzete, népe, / Kit ezért ütnek a gyűlölködők cserébe!” Ez az istentelen klapancia Orbán Viktor születésnapjára született. „Anyám, borogass”, írta be egy hozzászóló, és a hozzászólások általában is érdekesek voltak – gondolom, az eredeti helyükön, ott, ahol a rajongás tárgya misztikus kéklő ködökben lobog, még érdekesebbek, én egy olyan ember idővonalán olvastam a versületet, aki azért osztotta meg, hogy röhögjünk. De hát inkább sírni kellene.

Hiszen ez a legrosszabb rákosista vagy akármista, dilettáns zöngemény, a senkiháziak formátlan, de forma után nyüszítő valamije, a hízelgésen túli tartomány. „Nézem a nép masírozó seregét, / számba veszem a legények elejét.” Csohány Gabriella két sora majd’ olyan zseniális, mint a pomázi Sándor Kinga borzadálya.

De Sándor Kinga a legkevésbé sem hibás. Ő csak egy tünet, a betegség mindenkié. Legalábbis nagyon sokaké: azoké, akik a szépséget problémátlannak és trillázónak tartják; azoké, akik gyalázatosnak tartják a hízelgést, ha az olyan államfő vagy személyiség felé irányul, akit ők nem szeretnek; azoké, akik több évszázaddal lemaradtak, és azt képzelik, Hunyadi János korában élünk.

Milyen egy ilyen izé? Egyrészt hosszú: én az első két szakaszt idéztem, van még további négy. Másrészt páros rímű, mint valami népdal, persze a népdalok csodálatos eredetisége és egyszerűsége nélkül. Mégis népdal, a mai nép dala, érthetőnek kell tehát lennie, nem valami kortárs szörnyűségnek. Harmadrészt: hisztérikus tenorban íródik. Hogy Isten küldte, az a legkevesebb, hogy ő is csupán földi ember, az hihetetlen. Egyedül van, mármint a rajongás tárgya, holott „földi régiók” csüggnek a szaván. Igen ám, de ott a „gyűlölködők”, akik cserébe ütik, meg a kétkedők vádló tábora, amit ne hallj meg, drága egyetlenünk, magyarság vezére.

Rémületes. Soha nem értettem, hogy létezik, hogy éppen azok, akik a leghangosabban állítják a magyarság tartását és bátorságát, azok követik el a leggyávább és leggerinctelenebb dolgokat. Azok, akik éppen az ilyen gesztusokért szidták a kommunizmust, most csuklóból megteszik őket, és eszükbe sem jut, hogy pontosan azt teszik, amit másnál annyira kárhoztatnak.

Sokan hittek a kommunizmusban, sokakat kényszerítettek, hogy énekeljenek. A mai sokakat már kényszeríteni sem kell, úgy énekelnek, mint a pacsirta. Holott legfeljebb fasírták, akiket különös elvárások és balhitek gyúrtak ilyenné.

Fotó: Pintér Sándorné, Éva. Győr, network.hu