Ismerve az utóbbi napokban mesterségesen is gerjesztett romániai közhangulatot, valamiképpen borítékolható volt a Szociál-Liberális Szövetség tegnapi döntése, miszerint nem veszi be az RMDSZ-t a kormányba. Az USL által hangoztatott okok elsősorban morálisak: nem lenne tisztességes, ha az RMDSZ – miután a végsőkig kitartott a Boc-Ungureanu kormányok mellett és részese volt a választók többsége által elutasított kormánypolitikának – most ismét lehetőséget kapna a kormányzásra; a választók becsapásával érne fel, ha az általuk elutasított politikai alakulat a hátsó ajtón kerülne be a kormánypalotába.

Ez az érvrendszer hatékony lehet a médiában, viszont nehezen értelmezhető a politikában. A politika ugyanis nem az érzelmek, hanem az érdekek terepe. E tekintetben pedig az USL-nek szüksége van nemcsak a magyar szakemberek tapasztalatára, hanem főleg arra a kommunikációs csatornára, amelyet az RMDSZ jelenthetne a román kormány és az EPP között, hiszen közismert, hogy ez utóbbi legalábbis gyanakvással kezeli a választásokon győztes pártszövetséget.

Harmadrészt – de nem utolsósorban – az alkotmány módosításához szükséges többség igencsak billeg az RMDSZ támogatása nélkül, és most nemcsak a parlamenti erőviszonyokra gondolok, hanem az alaptörvény módosítását szentesítő népszavazás érvényességi küszöbére is. Az USL magatartásának egyetlen racionális magyarázata az lehet, hogy a pártszövetség – még kétharmados többség birtokában is – fél szembenézni tulajdon választóinak látens, ám néhány nap alatt mesterségesen felkorbácsolható nacionalizmusával.

Az RMDSZ szempontjából – amint az ismert vicc poénja mondja – nem tragédia, csak baj, hogy nem került kormányra. Baj, mert így jelentős beruházásoktól fognak – megjósolhatóan – elesni a magyarok által jelentős számban lakott régiók, s e tény politikai következményeit a Szövetségnek kell viselnie. Baj, mert a Szövetség így sérülékenyebbé válik az alternatív magyar szervezetekkel szemben (a befolyásos helyi véleményformálókat nem lehet megkínálni kormányzati tisztségekkel, az önkormányzati vezetők fölött gyakorolt pártellenőrzés lazul, mikor nincs lehetőség kormányzati források kiosztására).

És végül baj, mert a nemzetiségi projektek (kisebbségi törvény, a fejlesztési régiók újrarajzolása) megvalósításának esélyei a minimálisra csökkentek.

A kormányzati pozíció elvesztése ugyanakkor esély lehet a „kabát újragombolására”. Ha valamikor, akkor most jött el az ideje az elmúlt három év politikai gyakorlata felülvizsgálatának. Fel kell tenni a kérdést: helyes döntés volt-e 2009-ben konszolidálni és legitimálni egy olyan hatalmi berendezkedést, amelyről biztosan lehetett tudni, hogy egyeduralomra, elnöki túlhatalomra és a jogállamiság felszámolására törekszik?

Továbbá: miért tartott ki az RMDSZ a PDL-kormány mellett azt követően is, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy a beígért nemzetiségi célkitűzésekből (kisebbségi törvény, amelynek az elfogadására több határidő is megdőlt, vagy a régiók újragondolása) semmi sem lesz?

Ha pedig elfogadjuk, hogy az RMDSZ lemondott a hosszú távú stratégiai politizálásról, arról, hogy elvi alapon határozza meg helyét a romániai politikai palettán, és kizárólag taktikai, konjunkturális megoldásokban gondolkodott, akkor legalább miért nem sáfárkodott jól azzal a körülménnyel, hogy hosszú ideig a mérleg nyelve volt a kormányoldal és az ellenzék között; miért kellett megvárni, hogy az USL az RMDSZ nélkül is megszerezze a parlamenti többséget?

Végezetül nem kerülhetők meg a szervezet belső működésével kapcsolatos kérdések sem: miért nincs egy politikai elemző műhelye az RMDSZ-nek, amelyik időben figyelmeztetné a döntéshozókat a kibontakozó politikai folyamatokra? Miért vált formálissá a Szövetségi Képviselők Tanácsának munkája; miért születnek másutt a meghatározó politikai döntések, mint az RMDSZ miniparlamentjében, és miért lengi be oly nagy titkolózás a Szövetség munkáját, hogy még veterán parlamenti képviselők sem értesülnek a vezetés politikai tárgyalásairól?

Megszabadulva a kormányzás megerőltető munkájától, talán lesz idő e kérdések őszinte megválaszolására is.