Vihart kavart a Charlie Hebdo legutóbbi vezércikke, a Hogyan jutottunk ide?, amely sokak szerint iszlamofób azt állítva, hogy a terrorizmus csupán a jéghegy csúcsa, és a mérsékelt muzulmánok akaratukon kívül, passzívan is hozzájárulnak a tragédiákhoz.

A szatirikus lap – bár nem szokott kényeztetni más vallásokat sem – ezúttal kizárólag az iszlámról ír: azt állítja, hogy bár hétköznapi híveiben nincs meg az erőszak iránti vágy, vallásuk gyakorlásával is hozzájárulnak a terrorizmushoz, hiszen – szemben a kereszténységgel, hinduizmussal vagy judaizmussal – nem tehetnek fel kérdéseket.

Éppen ez, írják, a probléma: az egyik, talán legősibb kérdés elmarad számukra: a hogyan jutottunk ide? Hogyan jutottam oda, hogy egész nap egy hatalmas kendővel a fejemen kell járnom, hogy naponta ötször imádkozom, hogy egy taxiban ülök három, robbanószerrel tömött hátizsákkal? És persze, muzulmán áldozatok is kérdezhetik: hogyan jutottam ide, hat yardra ettől a nagy bombától?

A lap ezzel az eszmefuttatásával valóban eltávolodik korábbi gyakorlatától, amely nem ad egérutat a többi vallásnak sem (holott jelentős különbségeik ellenére számos olyan közös jellemzővel bírnak, ami miatt van okunk aggodalomra – erről rögtön). Azt sugallja, hogy a muzulmán népesség nem kérdezhet és nem is kérdez, míg ez a probléma – bár nincs explicit módon leírva – szerintük nem áll fenn a többi vallás esetén.

Első álláspontjukat nem nehéz megcáfolni. Tudjuk például, hogy azoknak az európai muzulmán bevándorlóknak az aránya, akik rendszeresen látogatják a mecsetet, és kevesebb mint egy éve élnek a kontinensen, 60,5 százalék, ez az arány később 48,8-ra csökken, Hollandiában pedig néhány év alatt 12 százalékkal csökkent a mecsetbe járók aránya. Ezek persze részinformációk, nem adnak teljes képet az iszlámról, még az európai közösségről sem, a többségi társadalom erős ellenszenve pedig átírhatja a folyamatokat. Viszont jól mutatják azt, hogy a bevándorlók jelentős része rácsatlakozik az európai trendekre, és a szekularizáció irányába mozdul el, ha van rá lehetőség. Azaz nem igaz, hogy idővel maguk is nem tesznek fel kérdéseket.

A Charlie Hebdo eszmefuttatásából nagyvonalúan kimaradt annak fejtegetése, mi a viszony a keresztény egyházak és a szekularizáció között. Pótlom az elmaradásukat.

A román ortodox egyház számos szereplője előszeretettel társul például az összeesküvés-elméletek gyártóihoz, amikor a védőoltások ellen szólal fel, de szívesen írnak arról is, hogy a „feminista” teológia szerint – az idézőjelt ők használják – létezik egy társadalmi-politikai szempont, amelyet figyelembe kellene venni, és a nők számára valóban megalázóak lehetnek a vallási szabályok, az ortodox egyház számára azonban „irrelevánsak ezek az érvek”. Azaz: vita lehetne, de nem lesz. Ide kívánkozik persze az is, hogy az egyház polgári kezdeményezéssel zárná ki az alkotmányból a melegházasság lehetőségét, ehhez pedig erdélyi magyar egyházak csatlakoztak.

A pápa sem marad ki a sorból. Amikor éppen a Charlie Hebdo elleni támadást követően arról beszél, hogy a neki nem tetsző verbális megnyilvánulást követő fizikai erőszak legitim, vagy a szekuláris Amerikai Egyesült Államok törvényeinek fittyet hányó homofób hivatalnok mellett áll ki, megbocsátását ajánlja egy pedofil-botrányban érintett rendnek, akkor bennem felmerül a kérdés: ugyan van-e még ellensége a szekularizációnak az iszlámon kívül, amit megemlíthetett volna a vezércikk?

A szekuláris állam eszméjét – amely opponense, de ugyanakkor védelmezője is a vallásoknak –, a kérdés, a vita, a kételkedés, a vizsgálódás, a firtatás jogát nehezen szereztük meg, és bármikor elveszíthetjük, ha rosszul jelöljük meg a támadóit. Míg a hitet a hívők jelentős része is magánügynek tekinti, ahová nem nyerhetek betekintést, amit nem kérdőjelezhetek meg vagy vitathatok, addig az egyházak gyakran tesznek közüggyé olyan kérdéseket, amelyek magánemberek életét érintik. A kérdés nem az, hogy melyik egyházak, hanem hogy mit tesznek. Az opponens nem csak az iszlám, főleg nem az összes muzulmán, ahogyan nem is a keresztény egyházak vagy az összes keresztény. Irányzatok, szereplők szintjén dől el, hogy ki hajlandó saját opponensével és védelmezőjével – a szekularizmussal – együtt élni, és ki az, aki mindezt gyengíti.

Sokvallású, szekuláris társadalomban az érveket és válaszokat nem a hit, a babona, a Biblia, a Korán, a Bhagavad-gíta, nem a pápa, az imám, a rabbi szava adja. Hanem a ráció, a morál, a párbeszéd, azaz a kötetlen és mindenkit bevonó vita, a vélemény és a sajtó szabadsága – annak felismerése, hogy az értelmetlen kontroll soha nem volt előnyünkre.

Fotó: asiansunday.co.uk