Megnéztem a Saul fiát. Persze, csak ártott neki a felhajtás: nem a megérdemelt és örömteli díjak elsősorban, hanem az ostoba kommentek sokasága, amiket jól edzett mazochistaként úgy pörget tovább az ember, hogy már a súlyukat sem meri érezni. Amikor meg akartam venni rá a jegyet – még az első kolozsvári estre –, teljesen elfogytak a helyek, de még a második napra sem találtam üres helyet. Amikor tudatták velem, csak annyit bírtam mondani: ennek rendkívül örvendek – és a városra büszkén mentem ki az ajtón.

De mindez mellékes. A Saul fiáról akarok írni, pedig az élményt személyesnek tartom, és még egyébként is csak érik bennem, folyamatosan ott lebeg előttem Röhrig Géza arca.

A Saul fia nem feltétlenül holokauszt-film. Ezt jó tudni, és azt is, hogy az állításom nem mentség kíván lenni. Persze, a zsidók(/gyíkemberek/szabadkőművesek/akik nincsenek velünk) azért pénzelték, majd díjazták, mert helyére akarják állítani Nagy-Magyarországot (© Gheorghe Funar), vagy mert még azért sem egy Trianon-filmet forgattak, de ez mellékes. Aki megnézi a Saul fiát, nem feltétlenül kell a holokausztot lássa az elmosódott háttérben, és nem a holokausztot kell hallania, amikor az elgázosított emberek utolsó könyörgéseit, dörömböléseit és ordításait hallja.

Saul sem látja és hallja – persze ez az állítás vitatható, hiszen minden erejével azon van, hogy a látottak és hallottak ellenére ember maradjon, így természetesen tudja, vagy legalábbis érzi, hogy mi történik.

De egymás bedarálása, vagy – Nietzschét említve – az umana commedia mintha kulturális univerzálé volna, és a kérdés „csak” az, hogy mindezt egy horizontális társadalom el tudja-e hárítani, vagy a hierarchia kiküszöbölhetetlen, illetve önmaga meghatároz minket, és nem mi a struktúrát.

Saul bárki lehet: zsidó, magyar, cigány, ellenszegülő német, „rossz helyen lakó” brazil „primitív” törzs tagja, gyenge nő, hajléktalan, testi vagy szellemi fogyatékos: Saul lent van, vagy mondhatni (mert még itt motoszkál Nietzsche): fűtőanyag a gépben. Ami pedig a háttérben zajlik, az a fent, a hatalom, az erő. De mindez nem érdekli őt. Neki mindegy is, hogy zsidó, meleg, kulák vagy magyar, ő csak ember szeretne lenni. A háttérben nem a holokausztot látjuk, hanem azt, amit mindig produkált a történelem, a Nagy Emberi Komédiát.

Bár a kijelentést már megtettem, talán mégis fennáll a kérdés: Saul emberi (a szó idealizált, ha úgy tetszik naiv értelmében: „jó”), vagy embertelen? Elgondolkodtató, amit a szemére vetnek: élőket dob oda halottakért. De nem halott-e már mindenki, aki ott van, köztük (és teljesen mindegy, hogy az őrtoronyban szivarozva, vagy a kemencében)? Nem darál-e be minden szereplőt a világ, amikor kifordul magából? Saul letér a járt útról, vagy csak nem lép rá arra, amin a többiek járnak? Ami biztos viszont: egyetlen Saul nem állítja le a gépezetet. De talán minél többen leszünk Saulok, annál jobbak az esélyeink.