Siralmas írás, siralmas szerző – ezt írta az egyik kommentelő múlt heti jegyzetem alá, amelyben egyrészt arra sorakoztattam fel érveket, hogy az autonómiát és a körülötte rajzó fogalmakat tisztázni kell, másrészt pedig  arra utaltam, hogy a téma bármennyire is hangzatos lobogtatása nem pótolja a következetes építkezést, mert a székely ember is csak a ház felépítése után teszi  fel a tetőre a bokrétát. Semmiféle visszajelzéstől nem szoktam megsértődni, sőt örülök neki, hogy elolvasták az írásomat, tartok tőle viszont, hogy ezzel nem mindenki van így.

Az autonómia tekintetében a kommunikáció például kimondottan egyirányú: fent, a „központban” kinyilatkoztatnak valamit, bemutatnak valamilyen dokumentumot, és ehhez hiába érkeznek észrevételek, vita nem bontakozik ki. A Székely Nemzeti Tanács különösképpen élen jár a tekintetben: a Csapó féle autonómiatervezetet érinthetetlen axiómának tekinti, az ógörög példától eltérően azonban mindeddig semmiféle székely mértan nem épült fel rá, és szerintük az a Bolyai, aki ezt az axiómát megkérdőjelezze, még meg sem született. (Az RMDSZ autonómia tervezete kis mértékben kivétel az egyirányú kommunikáció alól: néhány módosító javaslatra érkezett egy összegező válasz, de a dokumentum nem változott, és a lehetséges társadalmi vita rendkívül gyorsan kifulladt.)

Nagyon sokan kizárólag a román politikusok merev, elutasító álláspontját, az egységes nemzetállam mellett lándzsát törő  román nacionalizmust hibáztatják azért, hogy negyedszázaddal a romániai rendszerváltás után a székelyföldi területi autonómia kialakítása terén egy tapodtat sem sikerült előbbre lépni. Én úgy gondolom, hogy mindemellett az autonómiát harsogó politikusainknak is alaposan önmagukba kell nézniük ahhoz, hogy rájöjjenek: valamit alaposan elvétettek.

Hogy mit, annak megértéséért hadd idézzem Imreh István történésznek egy mondatát, aki a székelyföldi falusi jegyzőkönyvek levéltári felkutatásával és könyvekben való megjelentetésével talán a legjobban értett a rendtartó – ha úgy tetszik, az autonóm – székely falvakhoz. Még 1975-ben, tehát jó négy évtizeddel ezelőtt, Imreh azt írta faluközösségi határozatainak a gyűjteménye elé: „ Segítségükkel egyéni vonásokkal megrajzoltan áll előttünk a nép, amelyről a múltban sokszor szólottunk úgy, mint ahogyan a fákról szoktunk: csupáncsak erdőt emlegetve.”

Autonómia-összefüggésekben jó néhány politizáló személyünk ma is ugyanígy fogalmaz: az erdőt, azaz a székely népet emlegeti, miközben teljesen megfeledkezik a teljesen megváltozott, nyitott európai valóságban élő székely társadalom alaposan átalakult szerkezetéről, a szakmák és képzettségek, az egyéni és családi életvitelek sokféleségéről, a nemzedéki átalakulásokról, arról a megváltozott világról, amely a „felülről” bármennyire is gyakran hajtogatott fogalom ellenére ezernyi gazdasági, társadalmi, kereskedelmi, művelődési, műszaki, információszerzési, civil társadalmi és hétköznapi megélhetési célpontot kínál bárkinek a figyelemfelkeltés és az érdeklődés megosztására. És amíg az autonómia fogalmát valahol magasan, mint valamiféle kizárólagos zászlós, himnuszos, fenyőfás székely mítoszt lobogtatják, amíg nem szállítják le a földre, addig hiába is várják, hogy a fogalom kellő tartalommal is társuljon.

De hogyan lehetne leszállítani a földre? A romániai közigazgatásban létezik egy sereg teljesen vagy nagyobb arányban magyar – székelyföldi – helyhatóság, amelyeknek nincs megkötve a kezük többek között abban sem, hogy társuljanak egymással a legkülönbözőbb célok érdekében. Mint ahogyan  adott mértékben kialakult a kistérségi társulások rendszere, uniós pénzeket felhasználó Leader-csoportokban próbáltak közigazgatási intézmények egymás mellé kerülni, székelyföldi művelődési, oktatási és más szellemi intézmények egész sora, civil szervezetek tömege jött létre, amelyeknek működésében nem az állam szerepe a meghatározó vagy helyenként nem is észlelhető. A székelyföldi társadalmaknak mindezek az összetevői az autonómia építő kockái lehetnek, ha alaposan megvizsgáljuk a működésüket, ha megfelelő következtetéseket vonunk le, hogy mindezeket hogyan lehetne jóval nagyobb mértékben összehangolni. Ez lehetne az autonómiának az a földi szövete, amelynek a megismerése, további modellezése nyilvánvalóan jóval nagyobb munkával jár, mint a fogalom unos-untalan hangoztatása.

De ha ezt nem végezzük el, akkor tartok tőle – és lehetek akármennyire siralmas –, hogy az autonómia sült galambként nem száll alá az égből.

Fotó: kirandulastippek.hu