Vajon mit próbált mondani azzal Klaus Iohannis, hogy nem mondott semmit?

Először is talán azt, hogy „Tőkés Lászlótól visszavettem, és nem szégyellem magam ezért”. Az más kérdés, hogy miért nem szégyelli magát: a Facebook-os lájkoltsága felcsapott, de amúgy sem vállalta a közösséget a magyarsággal. Ami engem azért bosszant, mert mégiscsak ennek az országnak a polgára vagyok, itt születtem, és magyarként születtem itt.

Az elnök úr azonban nem ragaszkodott szász gyökereihez, pontosabban identitásához. Vagy csak a „szorgalmas, nyitott, pontos” szász identitásához ragaszkodott, ahhoz tehát, amelyikhez a legkönnyebben ragaszkodhat, hiszen ezt gyakorlatilag anélkül is elhiszik neki, hogy bármit bizonyítana. Aki német, az ilyen.

Másodszor tehát azt üzente, hogy „ha én sutba vetettem az identitásomat, megtehetitek ti is”, vagy „ahogy én lefaragtam belőle, lefaraghattok ti is”. Iohannis beszél németül, identitása egyik fontos eleme tehát létezik, ám ez nem a küzdő elem, mely meg akarja mutatni, hogy bár Romániában él, markánsan különbözik a román identitástól, és ezzel a más jogát is elismeri ahhoz, hogy különbözzön tőle.

Harmadszor (és ez a legszomorúbb) azt üzente, „ti nem vagytok annak az országnak a polgárai, melynek én az elnöke vagyok”. Ünnepeljen mindenki, ahogy tud, a cserkészek is szoktak, a magyarok is megtehetik. Én nem kezelem külön őket, ahogy magamat is igyekszem nem külön kezelni.

Azt hiszem, nagyjából így foglalható össze Klaus Iohannis március 15-i üzenete. Én rá szavaztam, és azóta mélyen megbántam ezt a lépést, de hát a szavazásaim másból sem álltak, mint nagy reménykedésekből, és még nagyobb megbánásokból. Szokva vagyok ezzel a táncrenddel.

Fotó: agora.md