A múlt század harmincas éveiben a Brassói Lapok leendõ fõszerkesztõje a kolozsvári gyorssal érkezett meg a Cenk alatti városba. Az állomáson fiákert fogadott, hogy elvigye õt a Kapu utcai szerkesztõségig. A fiákeresben hamarosan felismerte nemzettársát, meg is kérdezte tõle: „Mondja, maga székely?” „Én otthon a faluban igen, itt birzsár vagyok!” A beolvadási, elvegyülési kényszer korai tünete volt ez, ami aztán Brassóban a hetvenes évektõl kvázi általánossá vált a kisebbrendûséggel küszködõ székely szülõk körében. Tucatszámra íratták be a gyerekeiket román iskolába, hátha sikeresebb, könnyebb lesz az életük többségiként, mint az övék, kik öregségükre sem tanultak meg jól románul. Legtöbbjüknek újrománként sem könnyû az élet, ráadásul a nagymama, nagyapa azért is szomorú lehet, mert magyarul még csak nem is gagyogó unokájával beszélni sem tud.

A Brassói Lapok egykori fõszerkesztõjének unokájával jártuk Felvidék útjait, Dunaszerdahelyrõl Selmecbánya felé tartva ráhajtottunk az autópályára is, és az elsõ benzinkútnál autópálya matricát kellett vásárolnunk. Útitársam angolul kérdezte meg a töltõállomáson dolgozókat, hogy van-e olyan alkalmazottjuk, aki magyarul is beszél. Néhány perc múlva szinte kituszkoltak a pulthoz egy harmincas éveiben járó hölgyet, aki azonnal kikérte magának, hogy õt ilyesmivel megzavartuk, s mintegy magát is gyõzködve azt rikácsolta, hogy Romániában is románul kell a benzinkúton beszélni, ugyanígy Szlovákiában is szlovákul. Dühös volt, mert munkatársai elõtt „leleplezõdött”: magyar, vagy azért lett haragos, mert azt gondolta, nem tudják róla, hogy magyar, s lám, mégis...

A szlovákiai magyarság egyik legnagyobb problémája a gyors beolvadás, a nyugati életkörülményekért cserében önként vállalt identitás-ejtés, új identitás-öltés. Ehhez társul az Erdélyre is jellemzõ kivándorlás, fõként a fiatalok körében. Talán nem tévedek nagyot, ha megkockáztatom, hogy jó néhány magyar szavazatot is besöpört a szélsõséges párt, a Kotleba, azoktól, akik szeretnének szlovákabbak lenni a szlovákoknál is.

A szlovákiai magyarság a legnagyobb arányú kisebbség a külhoni magyar közösségek közt. Jelentõs politikai erõt képviselhetne a pozsonyi parlamentben, fõként most, hogy számos kispárt jutott mandátumhoz a szombati választásokon. Ennek ellenére a magyar kisebbség évek óta alulképviselt a törvényhozásban. Harmadszorra maradt ki a Magyar Közösség Pártja a törvényhozásból, s a Híd-Most vegyes párt is leszálló ágban van. (Ezt bizonyítják a választásokon elért eredmények.) Miközben a nacionalista pártok erõsödnek.

A szlovákiai választások végérvényesen bizonyítják, hogy a versenypártok nem erõsítik az érdekképviseletet, nem ösztönzik a szavazókat a nagyobb arányú választási részvételre, szerencsétlen konjunktúra esetén egymást olthatják ki, könnyen kerülhet mindenki a bejutási küszöb alá és lesz a majdnem tíz százalékból nulla.

A legnagyobb baj a felvidéki magyar politikával az – mondták dunaszerdahelyi barátaink – hogy nincs. Nincs egy olyan egységes eszme, elgondolás, terv, amely összefogná, egyetlen politikai közösségé avathatná a számos és egymástól aspirációiban, érdekeikben, felfogásukban eltérõ szigetközösségeket. A XX. század végén létezett és eredményeket ért el az erdélyi magyar politikai közösség. Az utóbbi években ez a kohézió egyre gyengült, megjelentek a törésvonalak. A versengõ erdélyi magyar pártok a tömb–szórvány ellentétet igyekeztek a leginkább elmélyíteni, azt próbálták a kispártok a maguk javára vagy inkább az RMDSZ ellenére fordítani, hogy a tömb többre hivatott, s a szórványra is odafigyelõ RMDSZ az autonómia lehetõségét áldozza fel.

Szlovákiában a szakítóvonal az együttmûködés kérdése körül alakult ki: a Híd-Most a magyar–szlovák, a Magyar Közösség Pártja a magyar–magyar kapcsolatok építésének a fontosságát, s mindkettõ a másik opció káros voltát hangsúlyozta.

A káros a szembeállítás volt. Olyan politikai tervre van továbbra is szükség, amely az együttmûködésre épül, a többség-kisebbség és (nem vagy!) a magyar–magyar párbeszédre. Amely képes megjeleníteni és választ is adni a tömb és a szórvány gondjaira, mert a szórvány zárványosításával a tömb szórványosodása is óhatatlanul elkezdõdik. Rendkívül káros – a felvidéki példa igazolja – az olyan megközelítés, mely a kisebbségi létkérdésekre a választ a beolvadásban vagy a kivándorlásban láttatja.

Manapság még nagyobb szükség van a hiteles kisebbségi politikusokra, mint valaha. A múlt jelszavai ma már nem hívószavak, a múlt félelmei már nem rettentenek el senkit. Ám nem emiatt ismétlõdhet meg a múlt, hanem a felelõtlenül politikát játszó kisebbségi kalandorok miatt.

Most jövök rá: mindezt a Brassói Lapok egykori fõszerkesztõje is megírta, akinek végül sikerült elérnie, hogy a székely fiákeresek lassan otthon érezzék magukat Brassóban, s ne váljanak birzsárrá.

Fotó: nol.hu