…tessenek megnyugodni/elkeseredni, nem az írást, csak a következő levelet – hátha ott is célba talál, ahová elsősorban szánom.

Olvasva a magyar és angol nyelvű médiát soha nem volt kérdés számomra, hogy párhuzamos világok építése történik, a másik fél megértésének legcsekélyebb óhaja nélkül. Mindenki elfogyasztja a maga dogmáit, és ha kedve van egy kis trollkodásra, átnéz a kapun, beleolvas a címbe, két bekezdésre rápillant, aztán a meglévő válaszkészletből átdob néhányat, egy csípős személyeskedés kíséretében. Nem vitázni akar, csak otthagyni a keze nyomát, rúgni egyet valakibe, hogy az elbukottnak vélt ember mellett magasabbnak tűnjön. Így diadalmaskodik az ember az internet szemétdombján.

Az internet most már mindenki előtt feltárja – társadalomtudósok nagy örömére –, hogy milyen aljas, számunkra gyakran észrevehetetlen kis vágyak munkálnak bennünk. Végre nemcsak a kocsmákban, borgőzös haveroknak lehet odamondani, hogy valaki k..va anyja, bértollnok nemzetáruló, lógna bitófán a szőrösnyelvű oláh, hanem közvetlenül az érintettnek lehet címezni. Legalábbis mint Facebook-profil a Facebook-profilnak.

A jelenséggel magam is találkozom, érint közvetlenül, részt veszek a folyamatban. Putyin elleni érveim „liberális mantrának” számítanak, és bár szívesen venném a kritikát, helyette azt kapom meg, hogy a „táborom” (kik is?... egyébként micsoda borzalmas mellékzöngéjű fogalom!) folyton az érvek hiányára hivatkozik. Csurka emlékére, gondolom, aki szerint a szakértelem bolsevista trükk volt.

Persze lehet, hogy vannak ebben edzettebb kollégák, és ha az embernek volna hozzá bizarr humorérzéke, akár dicséretnek venné a nyakába ömlő szitokszót, helyette nem azt mérlegelné, hogy van-e értelme még szólnia, az írást, netán az állampolgárságát adja-e fel, vagy a következő szövegét.

Apropó bolsevista trükk vagy micsoda. Nincsenek nagy elvárásaim, illúziók híján. Mégis örömmel fogadnám, ha nem a médiafelület, a név, a cím meg a két átfutott bekezdés számítana, hanem a leírt érvek és gondolatmenetek érvényessége vagy érvénytelensége.

Persze ez attól függ, hogy mi a cél. Ha csupán valakinek a nyilvános gyalázása – mint például, amikor egy blognév álcája mögül megfejtették, hogy nemzetáruló vagyok, de tulajdonképpen a nemzet tagja sem, tehát mégsem lehetek nemzetáruló –, akkor igazán kár az időért. Címkékkel nem sokra megyek. Ha globaliberálfasiszta vagyok, vagy a Magyarevők Intergalaktikus Szövetségének titkos tagja, kitartott cionista a New York-Tel Aviv-tengelyen, akkor sem változik semmi, a társadalmi feszültségek, a szövegértési nehézségek, az egy százalék vészesen gyarapodó tőkéje, az EU strukturális hiányosságai, Putyin nevetséges maszkulin imázsa, a demokráciaszórásnak álcázott amerikai háborúk, a kolozsvári helységnévtábla, Mohács és Trianon nem azon múlik, hogy ki mekkorát mond az interneten egy újságíróra.

Legfennebb a kedvem megy el kissé attól, hogy a levelem rossz helyre került, aztán a számítógéphez ülök, és újat írok, feladom.

Fotó: amazonaws.com