Nekem gyakran Magyari Tivadar az utolsó reményem az élet vérzivataros századaiban.

Miközben a legtöbben teljesen elvetették a gondolkodást, mintha valamiféle úri passziónak tartanák, mintha Erasmus, Hamlet, Pascal, Montaigne, Babits és mások a világon sem lettek volna, mintha a kereszténység és Európa, az álom nem az empátiáról és az árnyalásról szólna, hanem biztos tudásokról, mintha maga Bolyai ki nem jelentette volna, hogy mennyire szerencsétlen az, akinek nincsenek kérdései – nos, eközben egy ember teljesen kifordítja a világot. Ennek sem kellene túlságosan meglepnie, hiszen mégiscsak Karinthy unokái és Bajor fiai lennénk, hogy Rejtőről már ne is beszéljünk, ennek ellenére örömmel kell konstatálni, hogy az emléktáblák folyamatos emlegetése közben van egy ember, akinek a látásmódja éppen olyan, mint a Benczédi Sándoré.

Egyfelől őrült petíciók születnek, olyan megszövegezéssel, mely minden pártlapnak a becsületére válna, „a nép ellensége” és „sötét barátai” egyaránt emlegetve vannak, zúg a boszorkányvadászat, és közben Magyari, mintha mindebből semmi sem érdekelné, Szentgyörgyön járt a néger címmel ír egy humoreszket egy napihír alapján. „Illatos rövidszoknyás lány volt előtte a pénztárnál a sorban, a néger tisztes távolságban állt mögötte, mert írta az ablakon angolul és négerül, hogy tartani kell a tisztes távolságot a pénztárnál. Húztak is a koszos cementen egy piros csíkot, amit nem szabad ilyenkor átlépni. De közben a néger gondolatban végigsimogatta a tenyerével a lány combjait. Onnan tudom, mert én írom ezt a szöveget, tehát magam elé képzelem az egészet.” Végig lehetne idézni „az egészet”, hogy megértsük valahogy a humor lehetőségeit, hogy lássuk, hogyan lehet kiszabadulni fantáziátlan kettőségekből, hogy tudnánk kinézni például abból, hogy egy menekültet fogadni kell-e vagy sem, és teljesen másként problematizálni valamit, ami felzabálja a normalitásunkat. „Defăimare – defăimică” – írta Dan Perjovschi szokásos rajzai egyikén, és ezzel ő is kilépett a valóságból, hogy a tehetség valóságában élje meg ugyanazt, tehát mégsem ugyanazt.

Magyari Tivadar – gyógyszer. Az ember gyakran marad egyedül, olyan barátokban kell csalódnia, akikről azt gondolta, szintén a végtelenben utaznak, megkeseredik a vére, remélne, és rá kell jönnie, nincs mit, kapálózik, a tej mégsem akar vajjá köpülődni, merül és merül és merül. Akkor ráklikkel Magyarira, és hirtelen arra gondol, mennyi Milka tehenet kerget ő búbánatos nappalain és éjszakáin.