Hogyha léteznek antiterro-osztagok, miért ne lehetnének antimedve kukák? Ez jutott eszembe, amikor meghallottam a hírt: mivel Tusnádfürdőn a migráns medvék már évek óta úgymond terrorizálják az őshonos vagy az idők folyamán bevándorolt lakosságot, a medveellenes küzdelem újabb szakaszába lépett. Január elsejétől negyvenhat olyan feketére festett fémkukát helyeznek ki szilárd betonalapzatra, amelybe a mackó komák nem tudnak belekotorni, nem tudják felborítani és képtelenek lesznek széttörni , ezért aztán a kukatelepítők elképzelése szerint a négylábúak szép csendesen elmaradoznak majd a fürdőhelyről és az elkövetkező tusványosi táborokról is leszedhetik majd a Vigyázat, medveveszély! feliratokat.

Kolumbusz tojása! – kiáltottam volna fel, ha a kukák nem lennének hasáb alakúak, és ha a hír bejelentése nyomán nem érkeztek volna meg szinte azonnal az első kimondottan liberális visszhangok huszonegyedik századunk digitális pletykapadján, a facebookon. Jó, jó, de a medvének nem csupán a vadászok számára van sütnivalója, ha az állat nem kapja meg napi élelmiszer adagját a közösségi kukákban, akkor felkeresi a magánházak udvarait és ott csap majd igazi lakomát. Ezért – tanácsolták egymásnak a tusnádfürdői polgárok – jó, hogyha mindenki megépíti vagy megerősíti a saját kerítését, ugyanúgy, ahogyan egyes uniós országok az idén erre példát mutattak. És persze, nem elég az, ha egy utcában csupán egy valaki keríti körül önmagát, mert akkor a medvék a szomszéd felé veszik az irányt, és ott alakítják ki a főcsapást – hangzott el az idei gyakorlati tapasztalatokon alapuló bölcsesség.

Akkor talán az lenne a költséghatékonyabb megoldás – sugallta egy másik visszajelző – ha a medvéket a város határában állítanák meg, ahogyan az unió a görög-török határon szeretné feltartóztatni rá nehezedő nyomást. Igen, igen, de mivel, hiszen nincs pénzünk kerítésre – folytatódott tovább a töprengés.

Nos, úgy gondolom, ez esetben két módszer mindenképpen ajánlható lenne. Az egyik a Magyarország felé benyújtott pályázat, hiszen ott bőven van megmaradt kerítés, és amint az Átlátszó Erdély megírta, már egy fél oldalnyi szöveggel is komoly forintmilliókat lehet nyerni bizonyos típusú, inkább csak elméletben létező és soha számon nem kért tusnádi felújításokhoz… A másik a villanypásztor, hiszen hogyha egyszer belecsíp a medvébe, akkor az megtanulja, hogy le is út, fel is út, de előre semmiképpen. Igaz, a villanypásztorról a Hargita megyei tanácsnak kellemetlen emlékei vannak, úgy csípett bele a költségvetésbe, ahogyan nem is gondolták volna Néhány esztendővel ezelőtt ugyanis Alcsíkon, pályázatok nyomán, hatalmas területeket bevillanypásztoroztak, de nem is hosszú időre rá eltűntek a kilométer hosszúságú rézhuzalok, a szorgalmas kincskeresők arra is rábukkantak, hol vannak az akkumulátorok, sőt a leleményes székely észjárás a huzaltartó kapcsoknak is megtalálta az otthoni felhasználhatóságot, az oszlopok pedig – ha éppen fából készültek – összegyűjtve megfeleltek tűzifának.

Talán a medvéket kellene regisztrálni, majd a Sólyomkő és a Szent-Anna tó környékén hotspotokat létesíteni, és onnan kötelező kvótarendszer alapján széttelepíteni. Szlovákiának kevesebbet, mert ott még vannak, Horváthországnak valamivel többet, mert itt már csak alig lézengenek. És persze, jól megnyomni Ausztriát és Németországot, hadd emlékezzenek vissza a múltjukra, amikor még nem csak a nemesi címerekben szerepelt a nemes dúvad.

Nem tudom pontosan, hány évet él egy medve, egyes szakértők szerint huszonöt, mások szerint negyven is lehet, amikor visszatér az örök vadászmezőkre. Azt viszont jól tudom, hogy már a múlt század hetvenes éveiben a turisták a tusnádi fotósoktól zsiros kenyeret vásároltak és pálcán úgy adták oda a macinak, hogy mindketten rajta legyenek a nem kis pénzbe kerülő élményfotón. Feltételezhetően a mai, széttörhetetlen kukákkal megcélzott medvék ezeknek az ivadékai, a mama szocializálta az utódokat a városi elemózsiára és az emberi környezetre. Az ifjaknak mindig is követendő magatartás-modelleket kellett nyújtani, hol tudnák ezt jobban, mint Tusnádon?