Amikor Kolozsváron, november végén a Nagy Nemzeti Büszkeséget hirdető román zászlókat felerősítik a szegényeket kriminalizáló tábla fölé, karácsony előtt pedig ünnepi fényekkel veszik körbe az ugyanilyen, „zaklató” kéregetők ellen lázító feliratot, amikor a Hajnal negyed elhanyagolt zöld területén, az új lépcsőházaktól és a szupermarkettől néhány tíz méterre hajléktalanok gyújtanak tüzet, hogy ne fagyjanak halálra, amikor az Ifjúság Fővárosa felhizlalja a csörtető privilegizált fiatalságot, míg a kevésbé szerencsés bőrszínű gyerekek a szeméttelepen kukáznak, míg a jól fűtött, előkelő központi könyvesboltokban drágán árulják a – túlságosan elterjedt – értéktelen ponyvát, a rendőrök eközben rendszerint megbüntetik a gangban, illegálisan áruló antikváriumost, míg a törésvonal tehát annak mentén húzódik meg, hogy az elnyomottakhoz, vagy az elnyomókhoz csatlakozik a többé-kevésbé privilegizált tömeg, cinikusan megveti, hibáztatja, gyűlöli (mert fél, hogy sorsára juthat) azt, aki kéreget, tüzet gyújt a lakónegyedben, szeméttelepen gyűjtöget, az utcán árul könyvet, addig Rosa Luxemburgnak van igaza: ez még a barbárság.

Mondhatnánk, hogy ünneprontó vagyok, de hát az összes ünnepi szöveg az újévi fogadalomtól a március 15-i és október 23-i lózungokon át a karácsonyi szépelgésig mást nem hirdet, mint szeretetet és szolidaritást.

A csavar persze az, hogy mindig a magunkét kell szeretni: így marad ki a magyarságból is mindenki, aki nem felel meg az idealizált képnek, a többi pedig, hát, dögöljön meg (ironikus, de igaz: a legnagyobb magyarféltők szokták a legtöbb embert kivetni soraiból, aztán mégis valahogyan 15 millióan vagyunk, amikor statisztikásat játszanak).

Itt jön be újra képbe az a többé-kevésbé privilegizált, egyre szűkölő tömeg, amelyik még dolgozhat és fogyaszthat: sorsdöntő, hogy ők hová állnak, és hogy milyen szempontokat fogadnak el. Az, hogy egy társadalmi problémát hogyan jelenítünk meg, becsapós: Kolozsváron sem arra figyelt a nagyérdemű, hogy embertársai (ha ez bárkit külön érdekel esetleg: köztük rengeteg magyar) hajléktalanná válnak, ott tüzelnek a Hajnalban, nyújtják a markukat a Sora előtt, vagy isszák a kékszeszt a Mátyás háza mögötti vagy a magyar színház melletti parkban, hanem – engedve a félelemkeltésnek, címkézésnek és uszításnak – hirtelen felfedezte magában a kéregetőktől rettegőt.

Végül is, igaz: hogyan is lehetne méltóságteljesen ünnepelni a szeretetet, ha a bevásárlástól görnyedt embereket piszkos kéregetők zaklatják, vagy hogyan lehetne a nemzet nagyságát és a keresztényi szeretetet hangoztatni, ha valamelyikük beül a hátsó padba, és ott emlékeztet folyton a szavaink ürességére? Ahogy antiszemitizmushoz nem kell zsidó, magyargyűlölethez magyar, sőt csak kellemetlenné válik a gyűlölt fél folyamatosan cáfoló jelenléte, úgy a társadalom kitaszítottjai is csak féltve őrzött illúziókat rombolnak.

Érdemes meghallani a hangjukat a karácsonyi dalok zűrzavarában is.

A szerző fotója