„Az lesz a szép, amikor Kolozsvárott döntenek arról, hogy vehessek-e vasárnap tejet Erzsébetvárosban”, írja a HVG publicistája annak kapcsán, hogy a vasárnapi boltbezárásról tartandó esetleges népszavazástól tartsák magukat távol a határon túliak, mert semmi közük hozzá.

A fulmináns cikk gyengéire Kelemen Attila Ármin is reagált a Transindexen, mindezt tanítható higgadtsággal, ami alá szépen gyűltek a kommentek. És így lett egyre rosszabb a szánk íze.

Egyszerűen nem értem a HVG-t, amelyet eddig igen kiegyensúlyozott, átgondolt elvek mentén szerkesztett fórumnak gondoltam. Mert rendben, fogadjuk el egy pillanatra Ceglédi Zoltán érvelését: ne szavazzon olyan húsbavágó kérdésekről egy magyar állampolgár, aki sosem élt Magyarországon, és nem is szeretne itt lakni. De ha mondjuk sűrűn jár ide, és kétlaki életet él? És mi legyen azokkal a magyarokkal, akik már hosszú ideje külföldön élnek, és nem is terveznek hazatérni? Viszont politikailag lenne véleményük a dologról, bár a következményeit nem éreznék a bőrükön? Londonból vagy Brüsszelből már lehet dönteni az erzsébetvárosi bolt nyitva tartásáról? De tovább megyek a sarkításban: az a budai úrinő dönthet erről, aki életében egyszer sem járt Tescóban, és a bevásárlásról csupán elméleti ismeretei vannak? Vagy az a nyugdíjas, aki a hét bármelyik napján vásárolhat, mert az ideje megengedi, így alig vagy csak részben érzi meg a bőrén a problémát? De, mondjuk, szavazhatnék én a trafik vagy a földmutyi kapcsán föltett kérdésekben úgy, hogy közben nem dohányzom és életemben soha nem műveltem földet, és nem is szerepel a terveim között? Kicsit sem érdekel, hogy ki honnan szerzi be a koporsószögét, és kinek a földjét túrja, miközben véleményem nagyon is volna a dologról, mert vakhitű baloldali vagy jobboldali vagyok, és minden alkalmat kihasználok, hogy keresztbe tegyek a másik oldalnak. Így lehet? Vagy a vakhitűség is kizáró ok lenne? A rosszindulat is?

Ha szigorúan veszem Ceglédi érvelését, akkor ezekre a kérdésekre is nemmel kellene felelnem, és meg kellene kérnem őket (magamat is), hogy az urna közelébe se menjenek. Vagyis legvégül csak azok maradnának, akik bizonyítottan érintettek a kérdésben, hiszen valóban így lenne igazságos. Miért pofázzon bele egy pesti az ököritófülpösi gazda életébe azzal, hogy a földek bérbeadhatóságáról, eladásáról dönt? Ja, hogy a következmények végül a pestihez is begyűrűznek. Világos. De Kolozsvárig már nem érnek el? Megállnak a légneműsített határoknál? A magyar társadalom jó- vagy rosszléte, milyensége kicsit sem érinti az erdélyi, felvidéki stb. magyart? Szkafandermagyarok kussoljatok?

A felhabzó kommentek pedig arról győztek meg, hogy mennyire nem lehet ma, ahogy mondani szokás, népben, nemzetben gondolkodni. Mert a fogalom vagy a legolcsóbb érzelgősséget, vagy a legelszántabb dühöt váltja ki. Frusztrációk, ezeréves sértettségek, avítt ünnepélyesség hullámzik elő az odavetett szavakból. Pont azok demonstrálják a párbeszédre való képtelenséget, akik elvileg a leginkább óhajtanák ezt. Miközben nemzetben gondolkodni e nélkül nagyon nehéz lenne. Főként úgy, hogy kísérletet sem teszek a „nemzettárs” problémájának megértésére, ami a felelős válasz előfeltétele lenne. Minek a válasz, ha a címkézés is elég? A legtöbben zsigerből gondolkodnak a nemzetről, és nagyon rosszul veszik, hogy vannak, akik más szervüket használnák erre.

A nemzetben való gondolkodás manapság láthatóan kimerül abban, hogy vagy azt mondod, amit én, vagy menj a francba. Ilyen szempontból Ceglédit akár az új Kossuthként is üdvözülhetnénk, ha egy kicsit is következetesek maradnánk. De ebből sincs igazán kiút. Sok egyszemélyes nemzet feszül egymásnak virtuálisan, és lassan kiderül, hogy a vasárnapi parizer a legenyhébb probléma ebben a pillanatban. Előbb valahogy azt a hülye és leszólt hitet kellene visszaszerezni valahogy, hogy a másik, a nekünk olyankor vagy mindig ellentmondó is hozzánk tartozik. E nélkül, ha úgy tetszik, naivitás nélkül a nemzetnek hívott naivitás is mindössze bűvésztrükk. Csak az a kérdés, hogy ki és mikor rántja ki a kalapból.