Múlt héttől egy másik város, következésképpen egy másik élet lakója vagyok. Egy élet kezdete mindig bonyolult folyamat, melyet szakaszok szabdalnak, miközben az élet – egy.

Ez az életem úgy kezdődött, hogy nincsen benne internet. Holott a mindennapi munka (írás, fordítás) után szörföltem, s a péntekenkénti maszolos cikkemnek egyenesen előfeltétele volt, hogy szétnézzek a világhálón. Most azonban nincs, mert a cég egy héten-tíz napon belül ígéri, ami viszont még nem telt el.

Egyrészt hiányzik, hiszen én sok időt töltöttem ott, és természetesen fogok még tölteni. Másrészt viszont egyáltalán nem hiányzik, és valami eddig elképzelhetetlen nyugalom társul ehhez a nincshez. Merényletek, erőszaktevés, tárgyalások, menekültek, kormányalakítás, munkahelyhiány, autóbalesetek – megannyi borzalom sikkad el. Nem mintha nem lenne, hiszen ott van valahol, abban a virtuális világban, mely mástól egyetlen kattintásra, tőlem ebben a pillanatban fényévekre van.

A szerkesztőségben megnézhetem ugyan, de az, hogy ennyire korlátozott, ennyire töredezett a hozzáférésem, azzal az előnnyel jár, hogy nem érdekel, vagy másként érdekel. Ha fent vagyok, azonnal írhatok valamiről, amit meglátok, és többnyire írok is – most napok kellettek, hogy szegény Kisfalussy Bálint, az egykori szatmári színész és zeneszerző haláláról írhassak egy jegyzetet.

Mert, ne feledjem, tévém sincsen, hiszen ugyanaz a cég szereli be a kábelt, amely a netet is. Nem látom tehát sem a magyar, sem a román adókat, nem látom az „elemzőket”, akik a nagy időkre emlékeztető kritikátlan hódolatuknak vagy egyszerűen az ostobaságuknak köszönhetően hajmeresztő dolgokat állítanak. Nálunk, Romániában még szívderítőbb a helyzet, hiszen itt a surmóság is belejátszik a műsorba – tisztelet a kivételnek, mint mindig.

Úgyhogy ülök itt, mint egy boldog strucc. Olykor rendkívül idegesít, hogy nem tudok írni (ez volt az életem); hogy nem tudok instantírni. De muszáj észrevennem magamon a nyugalom aggasztó jeleit. Nem érdekelnek a politikusok csúcsai, mert nincsenek az ujjbegyemben, sem a világ butasága, mert az is távol van. Úgy élek, mint amikor még nem engedtem be őket az életembe, és némi nosztalgiát fogok érezni, ha megint itt lesznek.

Fotó: blog.hu