A napokban végigültem egy volt munkásétkezdében, amely ma Csíkszereda egyik legnagyobb családi, szakmai és más rendezvényekre szakosodott vendéglője, a Hargita Megyei Kereskedelmi és Iparkamara kitüntetési ünnepségét. Az intézmény országosan elfogadott kritériumok alapján, sok-sok kategóriában kisebb-nagyobb cégeknek, vállalkozóknak adott át díjakat, okleveleket. Nem azért figyeltem két órán keresztül, hogy felébredjen bennem valamiféle nosztalgia az 1989 előtti, a fiatalkorommal együtt járó szocialista munkaversenyekről, vagy arról a többezer emberről, akik a város egykori, keleti iparnegyedében, naponta kétszer is ezen az útvonalon hömpölyögtek át, hanem egész egyszerűen kiváncsi voltam, hogyan néz ki jelenleg annak a Hargita megyének a gazdasági helyzete, amely az országos híradásokban rendszerint úgy bukkan fel, mint ahol legkisebb az egy főre jutó gazdasági beruházás, az egy főre eső jövedelem, ahol a bérek mindig az országos minimálbért nyaldossák és a kisebb-nagyobb arányú székely termékkísérletek ellenére a fiatalok jelentős része máshol keresi a megélhetést.

Nos, mit mutat a gazdasági keresztmetszet? A díjaktól és a számokkal, adatokkal teli statisztikáktól, a mutatók közötti összefüggések elemzésétől most eltekintek, csupán néhány jelenségre szeretném felhívni a figyelmet.

A nagyipar csaknem teljesen leépült a megyében, az egyetlen Székelyudvarhely az, amely valamit átmentett az egykori ipari insfrastruktúrából, a készruha- és bútoriparban működnek még olyan gyárak, amelyek ezer fölötti létszámú munkaerőt is foglalkoztatnak, és piacgazdasági alapokon, jóval kisebb méretekben, ugyanott öröklődött át néhány, egykor jól ismert vállalat. A nagyipar Csíkszeredában gyakorlatilag megszűnt, csupán az egykori készruhagyár külföldi bérmunkája emlékeztet arra, hogy valaha varrógépek százai kattogtak a mai falak között. A gyergyószentmiklósi, maroshévízi és más nagyipar ugyancsak a múlté már, és igen élesen tevődik fel a kérdés: az a munkaerő foglalkoztatottság, amely még mindig ott él leginkább a nyugdíjas-, de még a középkorú nemzedék fejében is, vajon visszatérhet-e valaha?

Én úgy látom, hogy nem. A Székelyföldnek ezen a részén úgymond hagyományos nagyiparra már nem lehet számítani. Sőt, noha az országutak jók, itt nem telepszenek le semmiféle olyan külföldi tőkéjű összeszerelő üzemek, amelyek Romániában, sőt Erdélyszerte meglehetősen gyakoriak, ráadásul nem is találnának olyan létező, vagy könnyen kiképezhető munkaerőre, amelyre szükségük van a profitképző működtetésükhöz.

Bányák minden bizonnyal sehol nem fognak nyílni, mert egyrészt a nem túl gazdag altalajkincsek állami tulajdonban vannak, másrészt a lakosságnak elege volt a szocialista kísérletezésből, és szeretné, ha békén hagynák erdeiket, útjaikat, legelőiket.

Ugyanez magyarázza a néhány éve meghirdetett, de a kellő körültekintés hiánya és a természetrombolás miatt alább hagyott törpe vízerőmű programot, mint ahogy Kovászna megyei példa bizonyítja azt is, hogy a nagyméretű faipari beruházások is erős ellenállásba ütköznek egyrészt természetvédelmi megfontolások, másrészt a feketepiaccal még mindig összefüggésbe hozható, létüket féltő faipari kisvállalkozások erőteljes tiltakozása miatt.

Úgy gondolom, ha valaki még egyáltalán nagyipart képzel el Hargita megyében, akkor annak nem szokványos kitörési pontokon kellene keresgélnie, hanem valahol a szolgáltatások szomszédságában: sok-sok példa bizonyítja szerte a világon, hogy az összehangolt és konglomerátumokba tömörülő szoftvergyártás, vagy a mondhatni egészségügyi iparként működő diagnosztikai és laboratóriumi központok, az egy-egy jellegzetes piaci sávot megtaláló kisebb-nagyobb gyógyszergyárak elhozták adott térségek fejlődését. Ahogyan természetesen a turizmus is, amennyiben olyan iparágként tekintünk rá, amelyben nem hiányzik az együttműködés, nem hiányoznak nem az egy napos, hanem legalább az egy hetes, sőt egész éven át tartó változatos programok. Az oly sokat emlegetett turizmus ugyanis a megye gazdasági életének még mindig csak töredékét teszi ki.

Mi marad akkor? Egyrészt a kis- és közepes vállalkozások fellendítése meglehetősen tőkeszegény környezetben, másrészt az amúgy is alaposan felduzzasztott közszféra, amely a maga szerény béreivel csupán egy-két éves parkolópályát jelent a frissen végzett fiataloknak, hogy majd tovább lépjenek a határoktól független versenyszféra felé, noha ennek méreteit egy hatékonyabban működő közigazgatás kedvéért éppenséggel csökkenteni kellene.

Szükség van, igen nagy szükség, valamiféle jól követhető jövőképre, amely a belterjes gazdálkodáson túl csökkenti a térség lemaradását. A hagyományok ápolása terén jól állunk. A jövő kimunkálása tekintetében gyengébben. Ha nincs egyensúly, bármiféle kötéltáncban nagyon könnyű kibillenni. 

Fotó: hargitamegye.ro