Adná magát a felületes szójáték, hogy mit jelent a H&M, miután nemrég az egyik budapesti márkaboltban jólfésült hölgyek és urak összeverekedtek, törtek-zúztak, és még egy kis áldozati vér is folyt – lássuk be, néhány gönc miatt.

Felvételeken látszik, hogy már a nyitásnál egymást lökdösték az emberek, voltak, akik a sort kibekkelve igyekeztek átjutni a biztonságiakon. Kétségbeesett menekültek meg a zombifilmek nagy jelenetei kutyafüle emellett.

Odabent aztán elszabadult a pokol: az emberek rohantak a polcokhoz, mintha a túlélésük múlna rajta, és ha valamit másnál láttak meg, hát igyekeztek kikapni a kezéből. Állványokat és próbababákat borítottak fel, plexit törtek, a vásárlók ordibáltak és tolakodtak. Polgári, keresztény, nyugatos, civilizált, humánus, szolidáris, európai.

Fogyasztóvá alulminősíttettünk.

Ez a dolgunk, egyrészt a munka, ami hozzájuttat a szükséges papír- és fémdarabkákhoz, másrészt a mások munkájának felvásárlása és/vagy használása, amiből ő nyeri el a szükséges papír- és fémdarabkákat. Ahogyan Nietzsche fogalmaz: „Az emberiség kíméletlenül használja el fűtőanyag gyanánt az egyént nagy gépében: de mire jók a gépek, ha minden egyes egyént (vagyis az emberiséget) fűtőanyagul használnák föl? A gépek, mint öncél… nem maga az umana commedia (emberi komédia) ez?”

Engedjenek meg még egy asszociációt, Guy Debord-tól: „A spektákulum alapvetően tautologikus, egyszerűen azért, mert eszközei egyben a céljai is. Ő az a nap, amely sosem nyugszik le a modern passzivitás birodalma fölött. Besugározza a teljes földfelszínt, és mindörökké önnön dicsőségében fürdik.” Így állunk, tolakodó játékosai egy meccsnek, amiben egyre kevésbé van közünk a másik játékoshoz, és ahhoz is, amit kirángatunk a kezéből.

Nem az a probléma, hogy a racionalitás a munkamegosztást és a fogyasztást jelen pillanatban valamilyen hasonló formában megkívánja, hanem az, hogy eszköz helyett cél lett mindez. A H&M-es kacat státusszimbólum, tolongani másokkal kiemelt esemény, ahogy valaki nyilatkozta: „mert sznobok vagyunk”. (Ezt jól el is találta: eredeti jelentése szerint a sznobság ugyanis „sine nobilitate” azaz „nemességgel nem rendelkező”.)

Úgy veszünk részt ilyen játékokban, mintha minden kritikus szemlélet és szkepticizmus cserben hagyna adott pillanatban – és hadd ne ítélkezzünk, mert a vásárláshoz csapódó elégtétel és élvezet szinte mindannyiunkat jellemez. Még a szabadidőnk is a spektákulum része: mindent cég, intézmény, termék, szolgáltatás övez, belépővel, számlával, kerítéssel, őrrel, mások által felállított szabályokkal és elvárásokkal.

Egyensúlyra van szükség: kivonulni az erdőbe, elvetni a technológiát, felgyújtani a szupermarketet nincs miért. Dühöngeni, másra mutogatni szintén kár. Baudrillard szerint a fogyasztói társadalom többé nem is állít fel mítoszokat, hanem önmaga az – a fogyasztás maga a mítosz, mi pedig így beszélünk önmagunkról.

Ha a diagnózis helyes, akkor a megoldás sem rejtély: ki kell lépnünk, meg kell tanulnunk magunk beszélni. Arról, ami a legfontosabb: göncök helyett saját magunkról.

Fotó: stiler.blog.hu