Szmergyakov kibelez egy élő halat. Galló Ernő nyakig véres, sorra látjuk az állat belsőségeit, és semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy Krisztus halott.

Amúgy is hatalmas kereszt uralkodik a színpadon. Tenkei Tibor díszlete nagyon egyszerű és nagyon funkcionális: vizes árok, melyben Fjodor Pavlovics horgászik, kereszt formájú lyuk, melybe Fjodor Pavlovics lenyomja az álló keresztet, és elalszik rajta, faház ablakkal, melyet Dmitrij betör, és asztal, melyet ide-oda tologatnak.

Azt, akit egy néven neveznek, többen játsszák. Ha jól emlékszem, Szmergyakov például nem volt más, csak Galló, Fjodor Pavloviccsal azonban más a helyzet: amikor belépünk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermébe, Galló Ernő alszik nagy subában az apaként, ő bohóckodik a kolostori jelenetben, de már Bokor Barna horgászik, és Tollas Gábor eszi a halat és alszik el a kereszten. Ivan, Dmitrij és Aljosa sem váltakozik, legalábbis az ember leginkább Bokorhoz, Tollashoz, illetve László Csabához köti őket, de mindenki játszik mást is: László Zoszimát és a reklámspot egyik hölgyét, Bokor Katyerina Ivanovnát, Tollas a reklámspot másik hölgyét. Rögtön hozzáteszem, hogy mindegyik színész remekül játszik, mindent megtesz, amit megtehet, Tollas kirobbanó Mitya, Bokor rezignált intellektus, László gyermeki Aljosa, bár olykor az volt az érzésem, Albu István rendező túlságosan gyermekivé teszi.

Akinek egyébként nem lehetett könnyű dolga. Azt hiszem, Richard Crane átdolgozása nem a legszerencsésebb. Dosztojevszkij látszólag a legkönnyebb drámai anyag, mármitn a legkönnyebben drámává konvertálható regény – Szerb Antal azt írja, ez a csodálatos regényíró nagy drámaíró is egyben, jelenetekkel és őrült feszültséggel dolgozik. Crane kihagyja a nőket, és négy fiúra bíz minden szerepet, a nőket pedig meglehetősen sztereotip figurákként ábrázolja, akik csak kacérkodni és dugni tudnak: az előadásban rúdtáncot jár a meglepően csinos Bokor és Galló. Abban persze sok igazság van, hogy Kátya és Grusenyka perverz, kusza módon szerelmes két férfiba vagy játszik velük, és Grusenyka nagyon kegyetlen Kátyával a regényben is, de jóval összetettebb alakok, mint Crane-nél, aki széttöredezi a cselekményt, aztán deus ex machina-szerűen próbálja meghatni a nézőt. László Csaba mélyen átéli Aljosa szerepét, felállítja a közönséget, úgy mondja el, hogy minden fiú bűnös az apja halálában, ám a néző így sem képes a kitűzött katarzist érezni.

Egyrészt „klasszikus” oroszságban járunk, subával és csuhával (jelmeztervező: Bocskai Gyopár), másrészt szelfiznek és videóznak a szereplők az amúgy szép tárgyalási jelenetben. Egyrészt a leghagyományosabb kolostoriság, másrészt mai szentségelés („gyere már ide, az anyád picsájába”), mai reklámspot, mai, rapper és füvező ördög. Albu nagy kihívásnak próbált eleget tenni: a fragmentáltság és az aktualizálás ellenére olyan állapotba remélte hozni a nézőt, hogy az megérezze az apagyilkosság muszáját és marcangoló bűntudatát.

Nem szabad feledni persze, hogy mindezt egy olyan ember mondja a dramatizálásról és az előadásról, akinek Ivan Karamazov a neve a Facebookon, és aki nagyon belül őrzi az orosz zseni alakjait és történeteit. Ha bíráló megjegyzései vannak, talán csak nem tudott eltávolodni magától.

Fotó: network.hu