Să moară capra vecinului – szól a román közmondás. Egy színész azt nyilatkozta, ma már ez nem elég: a szomszéd halálát is kívánjuk.

Egy nagy magyar íróról kiderül, hogy rákos, egy másik magyar tollforgató ízléstelen poénokat enged meg magának. Meghal egy volt államelnök, egy újságíró rögtön gyalázni kezdi. Cikkeikből nem idézek: az emberi gyalázat és aljasság kétségbeejtő dokumentumai.

Elterjedtek a keselyűk. Ami mindenképpen sajnálatos – emlékszünk Donne szép szavaira: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” Olyan emberek részéről azonban, akik jobboldalinak vallják, és kereszténynek nevezik magukat, még különös is, sőt, képmutató. Hiszen a kereszténység (furcsa, hogy ezt el kell magyaráznom) szellemében (idézet mindenre akad) nyitott, befogadó, a szeretet vallása; keresztény ember nem örülhet annak, hogy valaki halálos beteg, vagy hogy meghalt. Meg aztán, aki újságírónak nézi magát, az felelősséggel is tartozik – hogy vállalhatja ország-világ előtt, hogy örül egy másik ember tragédiájának, és buzdíthat másokat, hogy örüljenek ők is, hogy ez rendjén van, ennél nincs semmi érthetőbb?!

Nem szerettem Csurka Istvánt; összeesküvés-elméleteit nevetségesnek és ijesztőnek tartottam, örökös gyűlöletkeltését veszedelmesnek. Réz Pál mégis szépen emlékezett meg róla: „Nem tudtam, hogy beteg. Huszonkét éve nem találkoztunk, nem váltottunk levelet, nem hívtuk fel egymást, nem küldte el az új könyveit. A gyászhír mégis – vagy éppen ezért is? – megütött. A fiatalembert hívta elő emlékezetem, az induló írót és a jó barátot. Megint leomlott és elmerült a mérhetetlen óceánban ifjúságom egy része, véglegesen. Megint kevesebb egy emberrel, aki még ismerte a halottaimat.” Ki tagadná, hogy ez emberhez méltó megemlékezés, míg a kaján vigyor teljességgel embertelen lenne?!

De vannak emberek, akik az embertelenségben élnek, miközben mélységesen embernek, és ami számukra fontosabb, magyarnak érzik magukat. Holott sem emberség, sem magyarság nem állhat a kárörömben. „Szeresd felebarátodat, mint magadat” – ennek a főmondatnak lettek méltatlan mellékmondatai a történelem során, de hangsúlyozom: méltatlan mellékmondatai.

Fotó: trollfesz.cc