Demény Péter: Nyílt levél Bakk Miklóshoz
Kedves Miklós! Örülök, hogy ha már személyesen alig van alkalmunk találkozni, legalább így megszólíthatlak. Mindig szívesen olvasom az írásaidat, mert bár karakteresen jobboldali vagy (és ez nem jelent mást, mint hogy gondolsz valamit, tehát nyilván nem érthetsz mindennel egyet), mindig elméleti síkon kezeled a problémát, a jelenségeket firtatod és elemzed, és így soha nem esel sem a felületesség, sem a személyeskedés hibájába.
Cikked, a Krisztus és a regisztráció című, mélyen elgondolkodtatott, elsősorban az alábbi passzus miatt: „A szeretetfeltétlenség (korlátlan befogadáspártiság) nyilvános diskurzusának egyik következménye az, hogy megnehezítette a bevándorlásról való vitát. Olyan ringet alakított ki, amelynek egyik sarkában a bevándorlásellenes, xenofób, gyűlölködő, konzervatív-köldöknéző megkreált alakja melegít, a másikban pedig a humánus, liberális, demokrata toleranciabajnok áll készen a csatára. De nem minden bevándorlásellenes gondolkodó xenofób, az elutasítás mérlegelése nem xenofóbiából vagy maradiságból ered.”
Talán el sem tudod képzelni, mennyire zavar és bosszant ez a „ring” – jóval korábbról, mint hogy bármilyen bevándorlás elkezdődhetett volna. Mindkét oldalon vannak légycsapóval közlekedő lények: ahogy mondasz valamit, ami szerintük nem helyes, lecsapnak; már oda is lapítottak az ablakhoz. A nehézség velük kapcsolatban az, hogy értelmiséginek álcázzák magukat, és elméleteik magasából suhintanak.
Te Scrutonra, Sartorira és Kertészre hivatkozol, amikor többek között a fentieket állítod. Ők nyilván nem sznobok és nem hülyék. Csakhogy egyrészt nagy elmék is mondhatnak butaságokat (szívük joga, kizárólag a légycsapó nem tévedhet), másrészt nem is ilyenekre gondolok én sem, amikor azt mondom valakire, hogy „xenofób”. Hanem azokra, akiknek a reakcióiban a zsigeri gyűlöletet érzem a mássággal szemben. Semmi „meg nem gondolt gondolatot” (emlékszel, ugye, József Attila ős patkányára?), semmi olyan higgadtságot, mely a te kisesszédet is jellemzi.
Ebben a szövegben van egy Orbán-védő vonulat. Most, amikor a nyugat vezetői, országai és lakosságai is ellentmondásos dolgokat tesznek és nyilatkoznak (kerítések, határzárak, alkalmazkodási követelések szerte Európában), menthetőnek tűnik. Ám ő valamiféle „nagymagyarságból” cselekedett kezdettől fogva, amikor harcosan illiberálisnak állította magát, amikor Putyinhoz közeledett, amikor „Európa maradjon az európaiaké, Magyarország meg a magyaroké” szerű dolgokat vallott.
Orbán azonban elhanyagolható tétel Krisztushoz képest. „A világméretű és csak az emberi mivoltot szem előtt tartó szolidaritás imperatívuszára közösségek nem építhetőek, túl univerzális és túl üres eszme ahhoz, hogy nagyon sok embert összekössön. Az emberiség ténylegesen létező közösségei zsigerien átélhető összetartozáson alapulnak, a szolidaritások kis, majd növekvő körei csak ezek fölött működnek; ha ezek az átélhető összetartozások elvésznek, a szolidaritás elvontabb eszméje sem tud létezni. Az univerzális szolidaritás tehát eszmény, amely nem törölheti el a partikuláris alapokat.”, írod.
De hát Krisztus parancsa éppen olyan szolidaritás imperatívusz, melyre felépült egy közösség! Nem tartom Krisztusnak azokat, akik a menekülteken segítenek, csak azt állítom, hogy léteznek bizonyos abszolút eszmék, melyek legalább eszünkbe juthatnának. „Mert relatív érték is csak az, ami valamivel, akár csak hajszálnyival is, de közelebb visz az abszolútumhoz” – írja Láng Gusztáv. Még azt is megértem, aki a kereszténységet az iszlámtól félti. Ám aki köpköd, elgáncsolja más gyermekét, fröcsög, az mindenféle külső segítség nélkül megszünteti a kereszténységet.
Remélem, levelemet nem tartod retorikusnak, azaz olyannak, mely a kedvesség álcája alatt le szeretne rombolni, vagy önmagát fényezi. Szándékom szerint egy olyan párbeszéd kezdete lehetne, mely hozzájárulhatna a ringből való kilépéshez.
Szeretettel: Péter