„1930. június negyedikén délután fél hatkor elment Weisz Ignác boltjába piros szalagot venni, hat órakor egészséges kislányt szült. A szép Küvecses Annát kérték keresztanyának, Hábetler kívánságára az Eszter nevet kapta. Két évvel később, augusztus huszonötödikén még egy kislányuk született, Hajnalka. Gizike sírt, azt kiabálta, minek születünk folyton. Hábetler alig tudta kivenni Pék Mária kezéből.”

Úgy látszik, ez már a halálok éve lesz. Két hete Poszler Györgyöt búcsúztattam, a tegnapi Szabadságban Bálint Lajost, a Kriterion legendás műszaki szerkesztőjét, ma pedig egy olyan emberre kell emlékeznem, akivel soha nem találkoztam, de regényét minden évben újraolvasom.

A Rozsdatemető nagyon szép könyv. Nem csoda: ilyen címmel nem lehet rossz regényt írni. Spiró állítólag egy egész félévet szentelt neki az ELTÉn. Mint a Hidegvérrel: egy gyilkosság szenvtelen tőmondatokban megírt krónikája. De ha az írónak van szeme, szenvedélye és tehetsége, akkor egy gyilkosság soha nem egyetlen gyilkosság, egy szerelem soha nem egyetlen szerelem, egy felségárulás soha nem egyetlen felségárulás – világok tárulnak fel egyetlen jelenség vagy tett ürügyén.

Hábetlerék melósok; durvák, nyersek, bárdolatlanok, egyenesek. És közben, miközben nyomor, küszködés, gyötrelem, szerelem, család és összetartozás, ilyen mondatok hullanak ki a szájukból, mint ez az iszonyatos és megható kérdés egy gyermekéből.

Fejes Endre ebben nagy, és Spiró bizonyára ebben érzi mesterének. Hiszen Spiró sem a nyelv nagy művésze, ha Esterházyval vetjük össze. Csakhogy nem olyannal kell összevetni senkit, akivel nem is akar összevetülni. Spiró – és Fejes, hiszen ő a lényeg itt – nem úgy lát, mint Esterházy, így aztán nem is úgy ír. Mintha földhözragadtak lennének a mondatok, de ezt a földet a világ szárította ki, és ő hagyta meg benne a váratlan vízereket. Van olyan környezet, ahol nem lehet szépelegni, nincs hogyan, nincs miből – ez azonban nem azt jelenti, hogy ott nincs szép. Csak másként van.

Vagy a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem. Ez is olyan cím, mint a Jó reggelt, búbánat!: már ez „elviszi” a könyvet. Egy dunapataji férfi görög diplomatának adja ki magát, hogy nőkkel lehessen, mígnem lebukik, és megöli a lányt, akinek bevallotta, kicsoda is ő. Itt is gyilkosság lesz a vége: az életünket nem lehet megúszni, és nagyobb baj, hogy mások sem úszhatják meg az, hogy mi élünk.

Fejes komor világa az egyértelműség felé ránt. Az ember ilyen, és ezt cselekszi. Talán ezért sem szólalt meg már a rendszerváltás után, amikor minden annyira sokféle lett. 1989 előtt sikeres író volt, regényeiből filmek és színdarabok készültek, egy egész ország ismerte. Sajnáltam, hogy eltűnt, de tisztességesnek éreztem, holott mint mindenkiről, Pesten bizonyára róla is tudnak néhány kedves anekdotát. Ez is a „létezett szocializmus” sajátossága.

Azért azt reméltem, egyszer láthatom én is.

Fotó: nlcafe.hu