Tisztán emlékezem azokra a vicces és elítélő véleményekre a 70-es évekből, amikor Amerikában egy másodosztályú western-filmszínész, bizonyos Ronald Reagan jelentkezett elnöknek. Hogy mik meg nem történnek Amerikában! A kapitalizmus, mielőtt belezuhanna a szakadékba, végképp nevetségessé teszi magát! Aztán kétszer is megválasztották az ipsét, majd jelentős szerepet játszott a kétpólusú világrend és a hidegháború fölszámolásában, és szobra van Budapest belvárosában.

Ha nem is ismétlődés zajlik, de az USA-ban megint van egy erősen színes egyéniség az elnökjelöltek között, és megbízhatóan emelkedik a népszerűsége. Egyéni frizurát hord, kőgazdag és kőbunkó. A latin népességet bűnözőnek, a négereket lustának nevezi, és a feministák ingerküszöbét is komolyan birizgálja azzal, hogy szerinte a házasságban nemi erőszakról nem lehet szó. Őszintén mondja a vállalhatatlant.  A „nemi erőszakra éhesen” érkező bevándorlókról például azt mondja, hogy: „Elveszik a munkánkat. Elveszik a pénzünket. Meggyilkolnak minket”. Ellenben maga finanszírozza a kampányát, és már korábban meggazdagodott.

A gazdagság és az ész nem járnak együtt Amerikában sem, a „pénzen mindent megveszek” mentalitás nálunk is érdekes történeteket generál. Meggazdagodott emberek hirtelen országot akarnak vezetni, tudományos címet birtokolni, stadiont építeni, megtalálni Petőfi csontjait, vagy megmenteni a világot valami fenyegetéstől. Nekik sem könnyű.

Hirtelen mi sem tudnánk mit kezdeni egy nyakunkba szakadt főnyereménnyel. Bár fülünkbe cseng, hogy mindenki annyit ér, amennyije van.

Butaságokat beszélő és előítéleteket igazságként hangoztató politikusból sincs hiány, sőt a megválasztásuk esélyei sem rosszabbak, mint odaát, de kell lennie valami eltérésnek. Nem bocsátkoznánk több mint egy évvel a választások előtt esélylatolgatásba a világ legnagyobb katonai és gazdasági hatalmát illetően, de csak emlékeztetnénk arra, hogy a dabljú Bush sem az intellektualitásával tarolt a politikában. Minden megtörténhet a választásokon, profi kampányguruk osztják az észt, kormányozzák az indulatot és a szimpátiát, akár mosóport választunk, akár pártot, meg vagyunk vezetve rendesen.

Ha ennyire hasonló a felhozatal meg a rendszer működése, akkor hol a különbség?

Régi mániám, hogy a rendszer, a demokrácia minősége a meghatározó, a politikus csak bokréta ezen a kalapon. Természetesen a politikus felkészültsége és emberi minősége is benne van az eredményben. Meg az a szisztéma, amelyet maga köré épít, milyen tanácsadókra számíthat, mennyire tud csapatot építeni. Az alapvető kérdés - bármennyi képtelenség idézhető az angolszász típusú demokráciák történetéből -, hogy mekkora területet engedünk át a politikusoknak. Az élet (piac, közösség, civil szervezet, önkormányzat, gittegylet és olvasókör) kialakítja a maga szabályait és környezetét, ha hagyják. Az USA ebben a rendszerben szabad ország. A diktatúrákra és a kezdetleges demokráciákra jellemző, hogy a döntések minden jogát és felelősségét egyetlen emberre vagy egy szűkebb közösségre bízzák.