Nagyon sokat tudott, és nagyon szerény volt.

Általában nem szívesen írom le ezt a jelzőt, mert olyanok részéről ér a szerénytelenség vádja, akik semmivel sem szerényebbek nálam, csak eljátsszák.

Ő azonban tényleg az volt, soha a hiúság legkisebb jelét sem fedeztem fel rajta, bár igaz, soha nem is provokáltam. De talán az is a szerénységhez tartozik, hogy az ember nem érzi, hogy provokálnia kellene valakit, hátha mégiscsak kiderül. Nem éreztem, hogy ki kell derülnie; hogy ki lehet derülnie.

Mindig magas volt, fehér hajú, fehér bőrű. Nagyon világos és – a garbói miatt – nagyon sötét színek jutnak eszembe róla. Olyan konzervatív volt, aki egyre ritkább: nem tahó és nem látszatkeresztyén. Amikor másodéven eljött az egyetemre, az előadásán Hegelt, Schopenhauert és Hölderlint idézte, és nem veszett össze senkivel, mint az a szintén jó előadó, aki Shakespeare drámáiról beszélt. Nem volt az az összeveszős ember.

Noha láttam indulatba jönni, például amikor egy portréfilmben arról beszélt, mennyire üres az esztétaság anyag nélkül, és mennyire fantáziátlan az irodalomtörténet az esztétika elméletei nélkül. Imádta például Szerb Antalt és Madáchot, de soha nem mondta, hogy ez és ez tévedés, mert Szerb Antal akkor utazott el Angliába, és tehát. Nem tévesztette össze a filológiát az igazsággal.

Azt is szerettem, hogy szerette Szilágyi Istvánt is, Sarkadi Imrét is, Sánta Ferencet is, Nemes Nagy Ágnest is. Nem lökött valakit a feledésbe csak azért, mert már nem divat, és nem ideológiák kritériumai alapján szeretett, hanem úgy, ahogy „kell”: a szívével.

Mindig udvarias volt, de mindig volt humora, és ezért nem rémisztette meg az embert. Nem érezted úgy magad a társaságában, mintha neveletlen senki lennél, aki ráadásul semmit nem tud. Nagy egyéniség volt, mégsem nehezedett rád a nagyságával.

Réges régen Pesten élt, mégsem felejtette el Kolozsvárt. Azzal a csöndes szeretettel emlegette, amely mindig áradt belőle. Ha el kellene döntenem, hogy kikhez hasonlít a szülővárosom, szívesen szavaznék mellette.

Ebben az évben sokan elmentek, már-már apokaliptikusan sokan. Romász Jani mellett mégis ő az én legnagyobb veszteségem.

Isten nyugtasson, Poszler tanár úr!