Felhívtak. Zsigmond Andrea? Szeretnénk, ha benne lennél a Pécsi Országos Színházi Találkozó zsűrijében. Mindkét szakmai szervezet támogat (Magyar Színházi Társaság, Magyar Teátrumi Társaság). Mondom, khm, gondolkodási időt kérek. Jó, de keveset gondolkozz...

Nos, azóta is gondolkodom.

Gondolkodom? Amennyire lehet, érzelmi megnyilvánulások közepette. A kavargás helyére jó lenne végre egy világos képet megrajzolni. Magamnak mindenképp. Meg a nyilvánosságnak is. Mert ezzel talán tartozom.

Az elmúlt hónapokban többen megszólaltak a POSZT kapcsán. Sok fontos tény és érvényes szempont elhangzott. Közben olyasmik is, amik bosszantottak. Ám legyen. Most nem kívánok sem cáfolni, sem helyeselni. Lejárt. Csupán egy a célom: hogy hozzátegyem a magam szempontját a többiekéhez. Elmondjam én is, mi látszik onnan, ahol én állok. Hogy miért? Mert mégsem járt le. Ami történt, még meg fog történni. Velem, mással. Velünk, egymással.

Legjobb talán, ha a tettek mentén haladunk. A magam zsigeri és/vagy megfontolt tetteire gondolok. Mert azokról tudok hitelesen beszámolni.

Zsigmond Andrea | Fotó: Bíró Márton

Idén tavasszal három döntést kellett meghoznom, néhány hét különbséggel. Először: a felkérésre, hogy lennék benne a POSZT zsűrijében, igent mondtam. Másodszor: a felkérésre, hogy lennék benne a POSZT zsűrijében, mégis nemet mondtam. Harmadszor: a Színházi Kritikusok Céhében kértem a tagságom felfüggesztését. A három döntés összefügg egymással. Ezt szeretném kifejteni itt, ezt az összefüggést.

Távolról kell kezdenem. Három városban éltem eddig huzamosabban: Csíkszeredában, Budapesten, és most (megint) Kolozsváron. Bár egyazon nyelvterület részei, ez a három város legalább két különböző kultúrát jelent. A két országban más-más földrajzi és társadalmi környezet, más-más materiális és szellemi (esztétikai!) tényezők befolyása hat.

Legélesebben ma a következő különbség látszik kirajzolódni: a magyarországi közbeszédet erősen meghatározza a – nevezzük most így – politikai Á és Bé oldal szerinti megosztottság, míg Romániában ez nincs így. Nálunk amúgy kevéssé hatja át az emberek életét a politika. Ez lehet rossz, nem tagadom. Ám lehet jó is. Jó az, hogy nem utáljuk egymást. Meg elvileg mindenki foglalkozhat azzal, amihez ért vagy érteni szeretne.

Van tehát egy értelmezési keret, ami Magyarországon ma mindent áthat. A kérdés az, hogy ha Kolozsváron élek, más gondokkal és célokkal, kötelező-e átvennem azt az értelmezési sémát?

A ténykedéseimet ugyanis eddig egyáltalán nem a (magyarországi) Á és Bé oldal szempontjai határozták meg. Hanem a következő kérdések: kik az izgalmas színházi alkotók Erdélyben, foglalkoztatják-e őket? (Akit nem, azt mutassuk be.) Mennyire érvényes az a fogalmi nyelv, amin a színházról értekezünk? (Találjunk új elméleti fogódzókat.) Milyen a viszony az alkotó és a kritikus között? (Finomítsunk a kritikus attitűdjén, tegyük humorossá a szövegeket, juttassuk szóhoz az alkotót.) Érvényesek-e ma a hagyományos műfajok? (Ha a játékosabb formákban bízunk, próbáljuk ki őket.) Hányféle színházi stílust vagyunk hajlandók elfogadni? (Pártoljuk a sokféleséget.) Mennyire érzi jól magát a néző a színházainkban? (Adjunk hangot neki.) Milyen ma egy jó színházi előadás?

Ezek a kérdések teljesen egyszerűek, a szakmámmal együtt járnak. Mi a közös bennük? Látni lehet, hogy nem bukkan fel bennük a napi politika. Mert a színházi szakíró dönthet úgy, hogy nem a (megosztó) politika érdekli. Hanem az összekapcsolás módjai. A színház mint művészet; és hogy e mezőben ténykedők szempontjai mind megmutatkozzanak. Mert vállalt szerepe: a moderátoré.

Magyarország sem bukkant fel a két bekezdéssel előbbi kérdéssorban. Pedig gondolok rá. Leginkább akkor, amikor az alkotóink láthatósága foglalkoztat. Kap-e ugyanannyi esélyt filmszereplésre egy sepsiszentgyörgyi, mint egy magyarországi színész? Ha ugyanolyan tehetséges, megvan-e az esélye ugyanarra a díjra? Láthatók vagyunk-e a magyar kultúra nagyobb közegében vagy láthatatlanok?

Ezt a Magyarország—Erdély keretet mozgósítottam, amikor az első döntést meghoztam. Az igent. A POSZT ugyanis befogadó: a magyar színházak versenyébe két határon túli előadást is beenged. Hogy felkértek a zsűribe, ugyanígy olvastam: a nyolc zsűritag ne mind magyarországi legyen. Kíváncsiak a mi látásmódunkra is. Ujjé!

Viszont a magyarországi sajtó meg az ott élők egy része nem e szerint a független (vagy integrációs) Cé keret szerint olvasta a gesztust. Hanem az egyeduralkodó Á—Bé konfliktuális séma szerint, ami alá, mint egy szőnyeg alá, minden más amúgy létező problémát besöprünk. Mintha már nem léteznének a korábbi centrum—periféria, globális—lokális stb. feszültségek, csak egy mindent elnyelő kettősség, egy hófehér Á meg egy koromfekete Bé hatalmi oldal van, és ebből az egyszerű képletből minden egyedi eset levezethető.

Lehet, hogy nem látom jól a helyzetet. Csak annyit látok, hogy abban az Á—Bé óriáskeretben nincs helyem. Miért, van helyem, felkínálják? S ha oda beállok, nem lőnek majd rám? De egyáltalán, van ebben a kétpólusú rendszerben valódi helye az embernek? Nem kéne visszacserélni ezt kisebb olvasási rácsokra, amelyek a gondjainkat közvetlenül megmutatják? A megoldási lehetőségeket is, talán?

Ezért mondtam hát másodjára nemet. Mert a szerint a képlet szerint olvasták a helyzetem, amit én elutasítok. Mert ezt a mindent elnyelő értelmezési apparátust embertelennek tartom. Az Á és a Bé oldal nem tud egyszerre emberinek látszani benne, egyik oldal (egy fél ország!) könnyen nem-emberré válik a másik szemében. Abban az értelemben, ahogy Reinhart Koselleck írja – Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája vagy Az ellenség neve c. esszéjében. Mintha két embercsoport állna szemben egymással, amelyek közül egyik a másikat nem-embernek tartja, azaz megsemmisíthetőnek. Ebben nem akarok részt venni.

Ez vezetett a harmadik döntéshez is: hogy felfüggesszem a tagságomat a Színházi Kritikusok Céhében. Mert abban is egyre inkább ez az Á versus Bé olvasati mód válik egyeduralkodóvá. Magyarországon ma talán szükségszerű mindent Á-nak vagy Bé-nek látni. De magam a Cé-ben akarok állni. Én abban tudhatok részt vállalni, hogy egy regionális színházi szakma erényei és problémái felszínre kerüljenek. Hogy az erdélyi színház jobban látsszék – pl. a Színikritikusok Díjában. De a céh erre nem látszik fogékonynak.

Nem tudom, mi a jó út. De amin eddig jártam, nem cserélném le egy rosszabbra. Hadd tartozzak továbbra is egy Cé táborhoz. Hadd ne kelljen ezután sem azt mérlegelnem, hogy egy felém nyújtott kéz embertől vagy nem-embertől származik-e. Hadd bízzak benne.

Az embert akarom látni a gesztusok, a mondatok mögött. Meg a színpadon. Mindkét, vagy akárhány oldalon.

Az embert, aki tiszteli a másikat. Különben hogy is tisztelhetné a másik őt?