Még soha nem hallottalak ilyen remegő hangon beszélni – mondta egy barátnőm a Garantált pihenés című kötetem bemutatója után. A glosszákat még krónikásként írtam, arra az időszakra emlékeztem, és közben megkönnyezett a hangom. Mert kívül curry vagyok, belül mézes kenyér, ha szabad így fogalmaznom.

De miért emlékezem ennyire könnyesen? Talán azért, mert akkor sok(k) váltás történt az életemben. Egy könyvkiadótól jöttem a napilaphoz, és mint kollégáim kilencven százalékának, nekem sem volt fogalmam, mi az, hogy tükör. Nem-éppen kezdőből így váltam pillanatok alatt abszolút kezdővé, és akkor váltam profivá, amikor sors- és jelenleg is rovattársam egy hétvégén magamra hagyott az oldallal, és egyedül kellett döntenem MTI-hírekről, tudósítók cikkeiről, fényképekről és tördelésről.

Az iszonyatos feszültség, mely mindannyiunkat megviselt, esténként a képszerkesztő kocsmájában csapódott le. Akkor született a lyányom (emlékszem, első krónikás-gyerekként), és akkor éltem meg olyan pillanatokat, melyekért ma is hálás vagyok, miközben fejemet a falba verném. Hittünk abban, hogy lesz egy országos magyar napilap, amely segíteni fog a világon. Mi az, hogy segíteni?! Megváltja majd. Ez, ilyen problémátlanul, soha többé nem fordult elő velem.

Naivnak hihetném magam, magunkat, ha csak rám hatott volna így a dolog. De barátom, aki nagyon megnézi, miért rajong, ugyanígy élte meg. Több írása lejött a Szempont című mellékletben, tördelt is a tördelőben, érezte a hangulatot, és azóta sem tud ilyen napilapról a környéken.

Olyanok voltunk, mint egy osztály vagy mint egy évfolyam, azzal a különbséggel, hogy már felnőttebbek voltunk, tapasztalatok rothadtak a hátunk mögött (egy-egy dolog édesebb lesz attól!), és együtt szenvedtünk meg nem rögiket és vizsgákat, hanem életeket. De osztály és évfolyam annyiban, hogy aki ott volt, azt mind szereted, egyszerűen azért, mert ott volt.

Akadt, akivel összevesztem, akadt, akiről sokáig nem tudtam, sőt, már halottaink is vannak, sajnos; egyik kollégám, a sportújságíró Romász János (négy évvel volt csak idősebb nálam) éppen a héten halt meg. A nagy fradista, a nagy eddás, a nagy barát – folyik a Facebookon, a lényeg azonban, azt hiszem, nem ez. Hanem az, hogy egy kicsit mi is vele haltunk, méghozzá nagyon. Mert nagyon vele éltünk, és ez nem adatik meg akárkivel.