Mindig érdekesnek tartottam, ha azt hallottam, egy kisebbségi magyar gyűlöl. Zsidókat, cigányokat, melegeket – végül is mindegy, kiket. Nem értettem, hogy gyűlölhet valaki egy csoportot, amikor életének kezdettől az a legnagyobb problémája, hogy egy csoporttal azonosítják, és ezt a csoportot minden gond okozójának vélik; tehát őt is. Mennyire ismerős például a romániai közéletből az a szólam, hogy „a magyarok rávették a kormányt” erre vagy arra, és milyen keveset kellene ezen a szólamon módosítani ahhoz, hogy a zsidó összeesküvés előítélete kerekedjen ki belőle! Mennyire egyforma a melegek „hangoskodása” ahhoz, amit a romániai közélet a magyarok hangoskodásának tart, hiszen mindkét kisebbség túlságosan hangos a többség szerint, és a legjobb az lenne, ha örökre elnémulna.

A legdöbbentebb csendet, aztán pedig a leghangosabb virnyákolást azonban nyilván akkor váltanám ki, ha azt mondanám: a románokat sem kell gyűlölnünk, hiszen a gyűlölettel csak gyűlöletet váltunk ki, ráadásul ez annyira elvakult szenvedély, hogy azt sem látja meg, amit elé tesznek. Kíváncsi vagyok, Smaranda Enache, Lucian Mândruţă, Lucian Boia vagy Sabin Gherman léte, lénye és munkássága mennyiben változtatta meg a románokról való gondolkodást, de bizonyos reakciókból azt a következtetést kell levonnom, hogy semennyire.

Annyira biztosak vagyunk benne, hogy 1. ezek a csoportok (románok, magyarok, zsidók, melegek) teljesen problémátlanul azonosíthatók és leírhatók, és 2. hogy közöttük egyértelmű a különbség. „Nagyon izgalmas, ahogy nálunk nagyon sokan érték- és hierarchiakülönbséget látnak a nemzeti kisebbségi lét értéke és meleg kisebbségi lét értéke között. Amíg a “romániai magyar gyötrődések versus embertelen és álnok románok front” magasztosságot kölcsönözhet létünknek, addig a melegek romániai drámájának pusztán említése is ízléstelen, ’liberális perverzitás’ és a normalitás minden elemét nélkülözi. Én értékesebben vagyok kisebbségi, mint te, nevezetesen romániai magyarnak lenni értékesebben kisebbségi valami, mint romániai melegnek lenni, ami maga az alantasság.” Ezt éppen úgy nem értem, mint Kelemen Attila Ármin. Ő legfőképpen a politikusokról mondja http://kelemen.transindex.ro/?cikk=1166 , én az egész romániai magyar nyilvánosságról.

Az is érdekes, hogy az erdélyi magyarok egy része mennyire ugyanazt hangoztatja, amit a Ceauşescu-diktatúra, miközben ugyanennyire hangoztatja azt is, hogy mennyire gyűlölte a diktatúrát. A diktatúra homofób volt, erősen nacionalista, abortusz-ellenes; idegen hatalmaktól félt, bár a Szovjetunió viszonylag maradhatós volt, és csak azt tartotta művészetnek, ami „érthető” és „valósághű”. Az erdélyi magyar közízlés nem kis hányada homofób, nacionalista, abortusz-ellenes, idegen hatalmakra mutogat (Amerika és Izrael dobogósok), terjednek viszont a putyinkoccintós képek, és az számára a művészet, ami nem kavarja fel és nem provokálja, következésképpen „érthető” és „valósághű”.

A diktatúra belénk nevelte 1. az egyféleség imádatát, 2. a szűk realizmus imádatát, 3. az egyértelmű meghatározások imádatát. Gyűlöltük a párttitkárt és a cenzort és a vizionálót, ám az ellenfél meglepően a maga képére formált bennünket. Ma a párttitkár a magyarság szócsöve, a cenzor és a vizionáló pedig a magyarság és a közérthetőség nevében cenzurázná a művészetet, de sajnosan nincsenek meg az eszközei és a hatalma hozzá, akárhány aláírást gyűjt is össze.

Akik gyűlölködnek, azok pedig nem bánják, ha csoporttagokként azonosítják őket, és nem bánják, ha gyűlölik őket. Ők visszagyűlölnek, és ezzel megoldottnak vélik a problémát. Ilyen világban egyszerű lehet élni.