„A Pokol a másik ország, a másik nemzet, a másik vallás, a másik kultúra… és persze valami minél másabb, annál ördögibb” – mondja Konok Péter történész egy Kassák-kiállítás nyitóbeszédében, Jean-Paul Sartre „a Pokol – a másik ember” gondolatára fűzve fel a magáét. Jómagam úgy (is) folytatnám: mostanság „a Pokol – a másik ember szabadsága”.

Ébredési folyamat lehet ez: a népmesékből józanodók zavara, amikor a mással kell szembesülniük, tükrök helyett csupa kaleidoszkóppal, csupa szabadsággal, szabadsággal, szabadsággal! Más bőrszínek, más temetési szokások, más viccek, más kedvenc írók, más nyelvek, más időérzékek, más szerelmek. És jönnek, folyton jönnek (szegények, gazdagok, egyetemisták formájában egyaránt)!

Sok embernek éppen elég púp a maga szabadsága, hát még a másé. Az élet tele van választással, és minden döntésbe kódolva van a másik lehetőség, amiről pedig lemaradtunk. Jobb a járt ösvényen haladni, úgy nem tévedhetünk el. Bezzeg azok a másak, azok letértek a jó útról.

Magyarnak lenni olyan, mint ruandai hutunak. Nem hisszük? Íme, a ruandai hutu: szeretne élni, szeretni, ebédelni, csevegni, sétálni, csillagokat kémlelni, gyereket nevelni, szép ruhákba járni, táncolni. Másképp. Nem úgy, ahogyan az a másik – például a magyar.

Ismerek egy szerelmespárt: egy parkban találkoztak, bemutatták őket egymásnak, és rögtön megjegyezték egymás nevét. Évek óta együtt vannak, mély szerelem melegíti a szívüket, a barátaik minden évben felköszöntik őket mint párt. Mindkét srác boldog.

Valahol ott csúszik el a dolog, hogy félünk és nem ismerünk. Facebookos viták során szoktam olvasmányokat ajánlani, amelyek bizonyos kérdéseket tisztáznának, legyen szó melegekről, cigányokról, afrikai menekültekről, románokról, rokkantakról, magyarokról, keresztényekről, konzervatívokról. A tudás előbb csak betekintést nyújt, aztán eloszlatja a félelmeket, végül rokonszenvet kelt: a másból testvér lesz, élő ember, akinek hasonló problémái vannak, mint nekünk: a saját szabadságát vívja, más zászló alatt. Mindenkit meghallgatok, legfennebb nem értek egyet vele: mit veszítek így?

„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Az idézet Szent Istvántól származik. Persze, könnyű volt neki: ő nem felejtette el, hogy maga is egy jövevény, egy bevándorló, egy idegen, furcsaság, különc, ellenség, egy „más” a későbbi hazában, Európában.