Sike Lajos: Széplányok és Trianon

Annyi más történelmi tapasztalatból leszűrt igazsággal együtt azt a Széchenyi-mondást is a kötelező iskolai tanayagba kellene iktatni, hogy mások nem tudnak nekünk annyit ártani, mint amennyit mi magyarok ártunk önmagunknak! Ha Szécheyi óta nemzetünk felelős nagyjai jobban figyelnek erre, ma sokkal jobban állna a szénánk, és talán nem volna annyi okunk rá, hogy folyton marjuk egymást a fantázia határáig elmenve kudarcaink indoklásában.

Azt mondja B. János műkedvelő történész és egyben mélymagyar, hogy tudja már, miért adták olyan könnyen Erdélyt Trianonban a románoknak! Azért, mert Brătianuék széplányokat, vagyis kurvákat is vittek magukkal az elhúzódó tárgyalások idejére. Nekik többek között az volt a dolguk, hogy  simogatás közben az Antant-politikusok fülébe súgják: Kolozsvár és Marosvásárhely mellett Nagyvárad és Szatmár, Arad, Temesvár és Nagybánya is tiszta román, de még Debrecent és Szegedet is a dákok alapították.

Először nevettem János barátom felvetésén, de aztán utánanéztem, és meggyőződtem, hogy amennyire fantázia, legalább annyira igaz! Több forrás említette vagy utalt rá, hogy azokban a hetekben sok szép román fáta kínálta bájait a tárgyalás helyszínének közelében lévő szállodákban és lokálokban. Ki merné megsaccolni, mennyire befolyásolták a jelenlétükkel no meg a szolgáltatásaikkal a tárgyalás menetét?

A román politikusok mindig is híresek voltak arrról, hogy a nemzeti ügy érdekében akár olyasmit is bevetettek, ami közelebb állt a fantáziához, mint a valósághoz. Például azt,hogy ők már kétezer éve Erdélyben vannak, csak a sűrű erdőben és a magas hegyekben nehéz a népet összeszámolni. Vagy gondoljunk csak arra, amit az Antant politikusai is jól tudtak: az erdélyi románok jobban éltek és gyermekeik jóval nagyobbb számban tanulhattak, ráadásul jobbára anyanyelvükön, mint a regátiak, mégis hátrányosabb helyzetűnek nyilvánították őket Trianonban. Ismerjük el, ebben szerepet játszott gróf Apponyi Albert „trianoni biztos” vagyis aláíró személye, akit a korábbihoz viszonyítva megszigorításokat tartalmazó új nemzetiségi törvény atyjaként kellően utáltak az új területek várományosai, amit a magyarságot Európa védelmezőjeként feltűntető, állítólag brilliáns és már-már megható angol és francia nyelvű beszédével sem tudott ellensúlyozni. Nagy hiba volt éppen őt küldeni a béketárgyalásra, azaz diktátumra.

A Nemzeti Összefogás Napjához, vagyis Trianonhoz kapcsolódva (de összefogtunk, istenem!) több írást elolvastam, ám csak kevés szólt a nemzet akkori vezetőinek felelősségéről, akik gyáván elfutottak vagy félreálltak, önjelölteknek adva helyüket, magára hagyták a népet, nem ismerték fel a tennivalókat. Üde kivétel Markó Béla, Pomogáts Béla vagy Pengő Zoltán értékelője. Előbbi úgy látja, hogy főleg a mi gyengeségünk, oda nem figyelésünk okozta a tragédiát. Pomogáts nagy hibának tartja, hogy a Felvidék visszafoglalása után (Stromfeld Aurel műve volt) engedtünk az Antant felszóllításának, és visszavontuk a magyar csapatokat. Pengő Zoltán szerint még inkább végyzetes hiba volt a katonaság szélnek eresztése, sőt elzavarása. Mi a harangokat kongattuk, a törökök pedig Atatürk vezetésével fegyverrel „köszöntötték” a megszállókat, mert a fél-ázsaiai Atatürk jobban ismerte népe érdekét, mint a Nyugat-Európában tanuló vagy inkább szórakozó magyar urak!

Persze, a szép lányok! Mondom Jánosnak: a magyar urak miért nem vittek még több lányt Párizsba, mint a románok? – Azért, mert a magyarok erkölcsösek! – jött a válasz. A  fenébe is a sok erkölccsel, hát nem olvasta senki közülünk Machiavellit, hogy a politikában nincs erkölcs?! A románok ezt nálunk sokkal jobban tudják.

Kimaradt?