Vasárnap este elgondolkodtam: mikor is találkoztam én először szénbányászokkal? És nem is akárhogyan, hiszen megsírattak…

Persze, gyermekkoromban, amikor a háborúból átmenekített könyvek között felfedeztem Zola Germinalját. Az még nem neked való, mondták a szüleim, ám mindenolvasó lévén, amikor nem voltak otthon, azonnal nekiestem. A kiadóra nem emlékszem, csak a lila borítóra és valamiféle Zola-bronzplakettre a fedőlapon. No meg a rajzokra: a csillékre, a bányalovakra, az arcokra – és persze a szénre, amely belepett mindent. És a nyomorúságra, az elesettségre, az eseményeknek és szereplőknek arra a részletes leírására, amelyről ugyan bizony ki tudta akkor, hogy naturalizmus, csupán nagyon lehetett szeretni vagy gyűlölni bármit vagy bárkit.

Eltelt jónéhány évtized, amíg újságíróként eljutottam a Zsil-völgyébe. A nyolcvanas években lehetett, alighanem minden szerkesztőségbe elküldtek egy felhívást: menni kell, meg kell nézni és meg kell írni a legújabb műszaki csodát. Valóban az volt, de úgymond testközelből csak Székely Raymond kolozsvári rádiós barátommal kerültünk a varázsa alá. (Raymond idén hunyt el, a rendszerváltás után mindenféle kitörési próbálkozásokba belefogott, de – mivel csak ritkán találkoztunk – nem tudom, milyen sikerrel.) A többiek egész egyszerűen a felszínen maradtak, megelégedtek a műszaki leírásával és a fényképével. Ők voltak az okosabbak – jutott eszembe, amikor ki tudja milyen mélyen, az egyik szintről a másikra ereszkedve, a vállunkat szinte érintő szénfalak között átcsillézve, metánjelzővel, lámpával, sisakkal, gumicsizmával felszerelkezve jónéhány órán át vándoroltunk (addig csupán egy liftbe beszorulva éreztem valamiféle klausztrofóbiát, de akkor, a kemény bányakezelés hatására, fél óra alatt még az emléke is elmúlt), amíg eljutottunk egy több tíz méter hosszú szerkezetig, amelyet nem akárhonnan, hanem Nyugat-Németországból vásárolt meg a román állam. (Lehet, hogy az átengedett szászokért cserébe?) Megtörténhet, hogy szakszerűtlen vagyok, de mai tudásommal egy óriási fúrópajzs lehetett, amellyel nem szenet fejtettek, hanem szénrétegeket nyitottak meg, különböző kőzetrétegen haladtak át, akárcsak metró- vagy más alagutakban, a fúrófejek mögött mint tetőtől-talpig burnuszba csavarodott arabok a szaharai homokviharban, ültek a munkások, négyen voltak, védőruhában, védőszemüveggel, hangfogóval.

A kitermelt kőzet a gép által behúzott, majd kilökött csillékbe ömlött, csak volt egy kis baj: a szocialista nagyiparra oly sok helyen jellemző szűk keresztmetszet. A csillék tovább juttatása, tartalmuk felszínre vitele már nem tudta tartani a ritmust a szerelvénnyel, így gépet és a munkát mindegyre le kellett állítani. Amikor a reggeli leszállás után valamikor késő délután, több bányászcsoporttal mi is a felszínre bukkantunk, egyáltalán nem csodálkoztam, hogy az első utunk a kocsmába vezet.

A harmadik találkozásom a szénbányászokkal 1990 júniusának a közepére esett. Amikor Iliescu elkoptathatatlan bükkfanyelven megköszönte bukaresti jelenlétüket, amikor úgymond rendet vágtak az ott sátrazó egyetemisták és értelmiségiek között, amikor mindent kidobáltak az egyetem ablakán, amikor egyik teremből a másikba rohangálva keresték azt a kecskeszakállas úriembert, aki később Románia elnöke lett. (Bár nem pont az, akit olyannyira vártunk, noha Göncz Árpádot, Magyarország akkori elnökét is elhozta egy baráti megbeszélésre Marosvásárhelyre).

A bányászkormányzás azelőtt is, azután is még kétszer vette be, illetve szerette volna bevenni Bukarestet. 1991 szeptemberében, alighanem a világtörténelemben egyedülálló módon megbuktattak egy kormányt, 1999 januárjában pedig megint potyogtak a miniszterek, és az akkori közlekedési tárcavezető, a későbbi elnök, Traian Băsescu hiába záratta le az Olt völgyét, a csendőrők és rendőrök hiába emeltek itt-ott barrikádokat, a bányászok tárgyalásra kényszerítettek a történelmi hangzású Cozián az azóta elhunyt Radu Vasile miniszterelnököt.

Miron Cosma bányászvezér leülte a leülnivalóját, és idén januárban, Bukarest belvárosában figyeltem fel rá: nevetgélt, telefonált, a haja hossza mit sem változott, csupán azon lepődtem meg, hogy jóval alacsonyabb mint a korabeli tévéfelvételeken.

Hogy Románia hamarabb bejut az Unióba és a NATO-ba, ha nem jönnek a bányászok és nem érvényesül az eredeti demokrácia? A történelem nem szereti a feltételezéseket, és hadd bízzunk abban, hogy legalább az ország negyedik elnökének nem kell találkoznia az azóta erősen megcsappant bányász szabadcsapatokkal.

A szénbányászatot Romániában, csakúgy, mint Franciaországban, Belgiumban, Magyarországon, Lengyelországban és másutt jórészt felszámolták. Sok-sok emberi sors, sok-sok bányászélet futott zátonyra, a romániai magyarság pedig Székely Csaba tolla nyomán gazdagodott két bánya- előtagú remek színművel. Könyvtől-könyvig változik a világ? Avagy ki tudja?