Rájár a rúd a polgármesterekre. Nem mindegyikre. Például a vásárhelyire egyáltalán. De most ne is róla essék szó, inkább távoli és vadregényes vidékre hívom az olvasót – Jászvásárra. Minden látszat és ráció ellenére így igaz: a vadregény nem máshol, mint éppen a moldvai regionális főváros polgármesteri hivatalban bontakozott ki és vadult el egyre szenvedélyesebben.

Maga a polgármester, aki már tizenkét éve ül a polgárok bizalmának vállán (mint a vásárhelyi, de most nem róla van szó), és egyben a hatalmat gyarló szociáldemokrata párt alelnöke (országos? regionális? helyi? – ennek csak egy politikai értekezésben van információs értéke) szeretőt tartott. Egészséges hím, hormonháztartása kifogástalanul működik, miért ne tehetné, vetheti oda bárki. Ám az amorozó amorális kapcsolata széjjelszakadt, zsákvarró tűvel sem lehet összefércelni.

Csakhogy ezt az alapigazságot nem ismerte fel a polgármester, és volt ágyastársát, élvtársnőjét üldözni kezdte továbbra is lángoló meredélyével. De nem akárhogyan, nem csak úgy parasztosan levélkékkel, könyörgéssel, telefonon zaklatással, e-mail-özönnel féltékenykedett, lakása előtt kuncsorgással savas esőben, sárban, gazdasági válságban, télen-nyáron, ingbe-gatyába. Ah, szavak nem írhatják le a köztisztviselő magánszívében kavargó kínt. Ezek nem fokozatok. Közhelyek.

Egy város első embere adjon magára, mutassa meg, hogy hatalma végtelen, nem véletlenszerűen tüntették ki a polgárok bizalmuk vállával, melyen nagyra emelkedett. Ő urasága a helyi fogdmegeket, pardon városi milicicákat használta föl egérfogásra. (Mint a vásárhelyi polgármester, aki a magyarok zaklatására uszítja fogdmeg-főnökét, de most erre ne pazaroljunk leütéseket.)

A kémhálózat, a besurranó-szolgáltatás, amely a városban, a megyében, sőt más megyékben, például Szucsáva vagy Napoka vidékén is szimatolt, szöszmötölt, bizonyítékokat gyűjtött, fényképezett, helyzetképet rajzolt, egy percig sem ült tétlen. A nőt egész álló napon át kukkerezte, egész fekvő éjjel több sötéten átlátó távcsővel figyelte, jelentést írt a főszimat vagy a bizalmi beosztott a polgármesternek a kőszívű fehércseléd minden pörcintéséről, útjairól, találkozóiról. Lehallgatott, tényeket rögzített. És amint már lenni szokott az igazi szimatfilmekben is, a nő körül fel kellett göngyölíteni az ismeretségi hálót, de maguk bonyolódtak bele: követték azokat is, akik a nővel találkoztak, akikkel a nő kapcsolatba lépett hivatali, üzleti, társasági, orvosi, villanyszerelői vagy lefolyó-kidugaszolói természetű szükségletei során. Mi több, behatoltak a hölgy magánszférájába, de ott nem a magánszférák zenéjére voltak kíváncsiak, hanem arra, hogyan és mekkora hangfrekvencia-határok között mozog egy hotelszoba ágyikója, amelyben a nő egyszer-mással pihengetett olykor. Szegény helyi rendőrkéknek be kellett osonniok az ágy alá is, megfigyelés alá vonni a lepedőt, tükröt, lábmosót, rúzst és a puha, selymes, lágy és csokoládés Zewa soft papírokat.

A helyi rendőrök végső soron a polgármestertől nyerik jogosítványukat (mint Vásárhelyen, de erről nem kívánunk vitát nyitni), és senki nem akadt, senkinek nem tűnt fel az újtípusú jogvégzett rendőrségi tisztségviselők közül, hogy mindez teljesen törvénysértő, nem engedélyezett, ugyanis a nő és kapcsolatai, új helyzete, polgármestertelensége és meztelensége semmilyen formában nem képezi veszély tárgyát, nem tör a közcsend és köznyugvás, vagyonbiztonság és közbátorság felkavarására, a nemzetállam biztonságára. Fizetésüket a kémkedésért a város pénzéből fedezték tanácsi felhatalmazás nélkül. (Ez a törvény dolga. Házi őrizet alá helyezték.)

Holott csupán a polgármester hormonális működését kellett volna szabályozni, ami nem a rendőrség, hanem az endokrinológusok, szexológusok, pszichiáterek és családterapeuták dolga. Meg a jó ízlésé.

Miként Vásárhelyen is, ahol a polgármester magánhadserege büntet, elkoboz, betilt. Holott a polgári szabadságjogoknak kellene érvényt szerezni, mint a gyülekezési jog, a kétnyelvűség, szólásszabadság… De hát ezekről szó sincs, sem Iaşi-ban, sem Vásárhelyen. Ám erről annál több szó essék.