Biztonsági kamerát szereltek fel a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium egyik osztálytermébe, miután egy diák leköpte a tanári széket. George Orwell megfordult sírjában, és felnyögött.

Jól mutatja az oktatási rendszer azt a kontraproduktív, sértő és ostoba kapálózást, amit az unitárius kollégium vezetősége az ominózus bűncselekmény – a köpés – után végrehajtott és kommunikált a külvilág felé. Egyrészt azt mondták, mindez a diákok biztonságát szolgálja, másrészt úgy tudták le a kérdést, hogy megkérdezték a tanárokat, azok rábólintottak, és már szerelték is fel a kamerát.

A diákok biztonságban vannak. Hacsak arra nem gondolunk, hogy a kompetenciák világában továbbra is lexikális tudást beléjük tuszkoló intézmény korszerűtlen és meglehetősen terhelő, akkor semmi bajuk nem eshet az intézményben, elvileg. Attól legalábbis, hogy egyikük leköpött egy széket, semmiképp nem kell megriadni.

Attól annál inkább, hogy kollektív büntetést kaptak. Mert, bár Popa Márta igazgató igyekezett „leszögezni”, hogy ez nem büntetés, még nevezhető annak: mindenkinek az volna, ha rásütnék, hogy bűnrészes. Szép kis nevelési módszer, megbélyegezni egy közösséget egy tagja miatt. (Ismerős a módszer?)

Másrészt, a tanárok beleegyezése mellett a szülőkét sem ártott volna kikérni. Ugyan állítólag megkeresték néhányukat, tervezték azt is, hogy mindenkivel konzultáljanak, a döntést meghozták nélkülük.

A diákokkal is lehetett volna kommunikálni, sőt kötelező lett volna. Azokkal, akikért az épület épült, akikért a rendszert fenntartjuk, akiknek a szülei finanszírozzák a tanárokat-személyzetet, akik közvetlenül érintve vannak ebben a kérdésben. Azt pedig tudni, hogy nem örvendtek a döntésnek, ahogy egyikük nyilatkozta: „az osztály tagjai tisztában vannak azzal, hogy akármennyire csúnya dolog legyen egy szék leköpése, nem egyenrangú azzal a büntetéssel, amit kollektíven kaptunk”.

A rendszer fitogtatja az erejét. Nem néz magába, nem keresi meg, hol hibázhatott, mit jelent a köpés – diákcsínyt, vagy a kritika sajátos, meglehetősen gusztustalan módját –, nem is igazán érdekli, látszólag. Mint egy sündisznó, kinyomja a tüskéit és szúr. Utólag majd lefutja az udvariassági köröket a szülőkkel, csúnyán néz esetleg azokra, akik meg mertek szólalni, és fenntartja a véleményét arról, hogy milyen helyesen járt el.

Minden sejtemmel a kötelező és mindenkire kiterjedő oktatás mellett vagyok. De egyre több jelét látom annak, hogy jelen állapotában nem érdemli meg a figyelmet, és nem csodálkoznék el azon, ha egyre többen maradnának ki belőle. A mai és a következő generációk nem egy poroszos, szürke intézményre vágynak, hanem egy nyitott, őket tisztelő, valódi szolgáltatásokat nyújtó, önmagával tisztában levő rendszerre, amelyben Orwelltől nem a módszereket, hanem az üzenetet olvassa ki a vezetőség.

(Kedden az iskola vezetősége úgy döntött, a felszerelt kameráktól megszabadítja az osztályt.)