Vagy a műveltség ordító hiánya, vagy csak a jól bejáratott módszerek miatt, de gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a kifejezések mögötti tartalmat nem áll módunkban megváltoztatni még akkor sem, ha egész társadalmak használnak rosszul kifejezéseket. Ez viszont rettentő káros: amikor úgy dobáljuk egymásra a globaliberális, a kommunista meg a náci jelzőket, mintha versenyeznénk, nem vesszük észre, hogy egyre távolabb kerülünk a valóságtól.

Kezdjük rögtön a komcsival. Hogy ki a kommunista, ki a szélsőbaloldali vagy radikális baloldali – mert a kettő nem ugyanaz, lásd Konok Péter történész remek írását a Sziriza kapcsán – ma teljesen félreértett. Kommunistának nevezik többek között Észak-Koreát és Kínát, de hogyan lehet kommunista egy ország, amelyben a tőke egy szűk kör kezében van, illetve amelyben kényükre-kedvükre hajcsárkodnak a nyugati multik? Ezeket az országokat államszocialistának vagy államkapitalistának szokták hívni, közelebb kerülve a valósághoz.

A nácival és fasisztával is hadilábon állunk. A nácik ugyanis maguk tettek különbséget saját eszméik és a fasizmus között, többek között annak mentén, hogy faji alapokon és az antiszemitizmust is behozva a képbe működik-e a vizsgált mozgalom.

Amikor John McCain amerikai szenátor Orbán Viktort neofasiszta diktátornak nevezte, nyilvánvalóan túlzott, mert bár számos kényes megnyilvánulás tapasztalható a magyar politikában, lásd például a szegregáció kérdését, a fasizmus erős szó erre.

Manuel Valls francia miniszterelnök a minap iszlám fasizmusról beszélt, szintén tévesen: az iszlám ugyanis nem faji alapon dönti el, hogy kit tart kívülállónak: ahogyan a kereszténység is, a származást irrelevánsnak tartja, ehelyett azonban rendkívül kényes arra, hogy ki milyen vallást követ. A nyugati retorikában 1945 után gyakran alkalmazzák ezt az eszközt arra, hogy az ellenséget betagolják a kreált ellenségképbe, nem feltétlenül hűen a fogalom valós tartalmához.

A liberális – a libsi, a liberálcionista, liberálbolsevik, globaliberális stb. – szintén kellemetlen félreértések áldozata. Amikor például valaki liberálbolsevikot ír arra célozva, hogy a bolsevikok intoleranciájával üldözi valaki az intoleranciát – például felszólal a buzizás, cigányozás stb. ellen –, akkor a teljes félreértés jellemzi őt. Egyrészt számos liberális – sőt megkockáztatom, hogy a legtöbb – mindenféle korlátozás ellen van, vagyis számára bőven belefér az is, ha mondjuk a zsidók mészárlására szólítjuk fel az embereket. Jó példa erre, hogy nemrég éppen a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) ajánlott fel ingyenes jogsegélyt a kuruc.infónak. 

A liberális ma a magyar nyelvterületen szitokszó, annak ellenére, hogy szinte mindannyian elvárjuk, hogy tartsák tiszteletben a magánéletünk szentségét, a világnézetünket, a vallásunkat, és hogy szabadon leírhassuk vagy elmondhassuk, amit gondolunk. A liberalizmussal általában akkor gyűlik meg az emberek baja, ha nem csak rájuk érvényes – én legalábbis így tapasztalom.

Ha körülöttünk mindenki komcsi, náci és liberálbolsevik – alkalmanként meg terrorista, mint legutóbb Antal Árpád lett majdnem –, akkor mit mondunk majd, ha igazi komcsival, nácival, liberálbolsival vagy terroristával találkozunk?