Szánalmas, amit a sajtó Udreával művel – ezzel a címmel jelent meg Főcze János szép írása arról az ügyről, mely azóta a börtönhöz közel került. „Ha férfiak kerülnek a DNA elé, miért nem beszél senki arról, hogy mennyire kigyúrt a testük, vagy hogy kivel bújtak ágyba?” – folytatódik a február 2-án a Transindexen közölt cikk, és világos a mondanivalója: a vádlottnak semmije sem számít, sem a neme, sem a faja, sem a kora, sem a vallási nézetei, egyedül csak az, ami a lényeg: hogy vádolják valamivel, joga van védekezni, a bíróságnak meg joga van elítélni őt, ha bebizonyosodik a bűnössége. Lucian Mîndruţă, Victor Ponta, Viorel Ciutacu egyaránt vétkes abban, hogy „a dekoltázs mélyére néz”, és gúnyolódik valamin, amiről az, akin gúnyolódnak, nem tehet.

Így van – mondaná minden jóérzésű ember. Így van, mondom én is. Csakhogy a társadalom olyan bonyolult mechanizmus, mint a művészet és az élet is, ahol nem lehet megnyugtatóan szétválasztani a dolgokat. Képmutatók kézikönyve című kötetemben „kaotikus patriarchátusnak” neveztem azt, ami Romániában működik: kegyesen bólintunk, a nőnek már karrierje is lehet, már főnöki pozícióba is kerülhet, a társadalom (a román és az erdélyi magyar, hogy ne essünk a léha fölény ürességébe) mégis úgy gondolja, „a férfi viseli a kalapot”, „a nők rosszul vezetnek”, „tudjuk mi, hogyan került oda” (mármint a szép nő…) – szóval a nőt továbbra is tárgyként kezeli az a societas, amely oly hirtelen szeretett volna modernizálódni, hogy most rémülten nézi önnön menetközbeni kerékcseréjét. Vagy ami még szomorúbb: egyáltalán nem szeretett volna modernizálódni, csak az idők így hozták, a fene egye meg az időket.

Mindez pontosan így van, és ezért pontosan úgy van az is, hogy maguk a nők is elfogadják a játékszabályokat, egy részük legalábbis. Aki ambiciózus, az nem várhat, amíg a mentalitás átáll, annak mozdulnia kell, csörtetnie. Elena Udrea nem véletlenül és nem öntudatlanul vállalta a dögös szőke szerepét, és nem hiszem, hogy áldozat lenne, hiszen minden jel arra utal, hogy nagyvad volt. Emlékszünk választási szlogenjére: „Bună pentru România” – hát miről szólt volna ez, ha nem arról, hogy ez a bombázó árulja magát?!

Volt egy tanítványom, többször szépségkirálynővé választották Erdélyben. A szemináriumokra azonban szándékosan úgy öltözött, hogy észre se vegyem – ha nem tudom, ki ő, soha nem tudom meg. Ő tudatosan döntött úgy, nem arra alapoz, amiről a legkevésbé tehet, és joggal várhatta el, ne azért adjak neki nagy jegyet, amit nem hangsúlyoz. Ha Elena Udrea is így járt volna el, csont nélkül egyetértenék Főcze Jánossal – így inkább azt mondom, olykor a szexizmus áldozatainál is fellép a Stockholm-szindróma: az áldozat beleszeret a merénylőbe.