Bizonyára sokan ismerik azt a – szerintem legalábbis – nagyon jól sikerült joghurt reklámot, amikor a görög néni azt mondja: „Mi adtuk a világnak a demokráciát, a muvészeteket, az olimpiát. Most még a gorog joghurt receptje is kéne?”

Nos, nekem leginkább ez jut eszembe az utóbbi hetekben, amióta a görög választások miatti félelemtől hangos az európai sajtó, és úgy gondolom: nem eszik olyan forrón a kását. Lám, a demokráciát is megtarthattuk és a görög joghurt receptje sem titok már, mint ahogy a radikális baloldali pártszövetség, a Sziriza győzelmi receptje sem.

Az európai piacok ugyebár attól tartanak, hogy Alekszisz Ciprászék kivezetik Görögországot az euróövzetből, amiben persze, nem az a gond, hogy unalmas és egyhangú lesz a görögök nélkül, hanem az esetlegesen bekövetkező dominóeffektus rémét vetíti elő. Jogos a félelem, hogy a görög kocka/lap kiemelésével sorra dőlnek majd be a nem kevésbé hangulatos és hasonló gondokkal küszködő déli államok is, ami az eurózóna, de lehet, hogy maga az Unió végét is jelentené.

Talán csak azért, mert nem vagyok gazdasági szakember, de én nem tartok ettől. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy kormányra kerülve általában megszelídülnek a leghangosabbak is, gyorsan megtapasztalják, hogy mi a különbség ellenzékből követelőzni, fűt-fát megígérni – és mindezt teljesíteni.

A Sziriza ugyan radikális párt, de alapvetően nem Európa-ellenes és nem szélsőséges, nem irányul semmilyen másság ellen, nem a neonáci Arany Hajnal baloldali alternatívája. Jó esetben Ciprász lesz a görög Joschka Fischer, rosszabb esetben rövidesen újabb előrehozott választást rendezhetnek Görögországban. Ciprásznak nem az Unió vagy az euró nem kell, ő csak az egykori jólétet szeretné visszahozni az országba, amelyben szocializálódott, s amelynek árát a Nyugat fizette.

Kormányra kerülve azonban meg kell tapasztalnia azt, amit a legegyszerűbb háziasszony is tud: ami nincs, azt nem lehet elkölteni. Márpedig saját pénze Görögországnak nincs, még akkor sem, ha az utóbbi évek szigorú megszorító politikája nyomán elkezdett pislákolni a fény az alagút végén, s a görög gazdaság a magához térés első jeleit már felmutatta. Tetemes államadóssága viszont van, amit már csak azért is vissza kellene valamilyen módon, formában és ütemben fizetni, mert elengedése ugyancsak dominoeffektust eredményezhet, s annyira azért a német és az északi államok gazdasága sem erős, polgáraik sem annyira nagylelkűek, hogy szó nélkül lenyelnék a görög, olasz, spanyol, portugál felelőtlenség és túlköltekezés árát is.

Bármiféle költekezéshez, de a legszigorúbb mindennapi alapműködéshez is hitelre van szüksége Athénnak, még akkor is, ha netalán az Unió/Németország teljes mértékben el is engedné a korábbi tartozásokat. De miért tenné? Azért, mert Görögországot anélkül vették fel az Unióba, hogy teljesítette volna a csatlakozás amúgy mások számára szigorú feltételeit? Azért, mert a szovjetek Afganisztáni háborúja idején ugyancsak feszült nemzetközi helyzetben a Nyugat úgy gondolta, hogy a katonai diktatúrától nemrég szabadult Görögország EU-tagként biztosabban gátat vethetne annak, hogy a Szovjetunió esetlegesen kiterjessze befolyási övezetét a Balkán csücskére is? Ugyanezen okból kifolyólag a nyolcvanas években egyszer már kimentette az államcsődből Görögországot a nemzetközi közösség.

Ciprász van annyira okos politikus, hogy tudja, ingyen még egyszer nem teszik meg, a politikai támogatásnak is megvan az ára. De tudja azt is, feltétel nélküli ingyen hitel nincs, akkor sem, ha az nem az Uniótól jön. Ő csak jobb pozíciót akar az Unión belül, de az unión kívülre vágyik.

Kormányra lépése után azonnal bizonyította, tudja mit csinál, tud zsarolni is, és azonnal jelezte, nem támogatja az Oroszország elleni szankciók tovább szigorítását. Bár meggyőződésem, hogy előbb-utóbb azt is meg fogja szavazni, ha más kiút nincs, mert neki mindenekelőtt saját szavazói felé kell gyorsan bizonyítania, ahhoz, hogy legalább meg tudjon melegedni alatta a bársonyszék.

Egyik első intézkedéseként bejelentette – a jelenlegi, megszorításoknak köszönhető 580 eurós minimálbért (2580 lej, 179 ezer forint) 751 euróra (3342 lej, 242 ezer forint) emeli. (A romániai minimálbér 975 lej, a magyarországi 105 ezer forint). Ezt sem tudja megtenni önerőből hosszú távú bumeráng hatás nélkül, s akkor még nem is beszéltünk a többi ígéret teljesítéséről, a megnyirbált szociális juttatások korrigálásáról (a megszorítások előtt a görögöknek nem csak a Magyarországon is 2007-ig alkalmazott 13 fizetés járt, hanem 14 havi). A Sziríza többek között a legszegényebbeknek ingyen villanyt, étkeztetést és kedvezményes lakhatást ígért, szociális programokat, progresszív adózást, az adósok terheinek állami enyhítését, a gazdaságot megfullasztó adósságok eltörlésének a kérésével, ezért a választók hajlamosak voltak nem meghallani azt, hogy mindezen túlmenően az eurózónába maradás támogatásával kampányolt.

Úgy gondolom, Ciprász egyezkedni fog, és alapvetően el fogja fogadni a valóságot, mert fiatal, nagy politikai ambíciókkal. Ezt sejteti az is, hogy a kormányalakításhoz a jobboldali, bevándorlásellenes, a saját ideológiájától és mindattól, amit képvisel fényévnyire álló partnerrel kötött koalíciót. Ciprász és a Sziríza előbb-utóbb meg fog szelídülni, mint annak idején Joschka Fischer, az euróövezet és a közös európai valuta pedig fenn fog maradni minden jelenlegi nehézsége ellenére is.

A kérdés az, mi lesz a hasonló dél-európai mozgalmak és a hagyományos nagy pártok sorsa, hogyan alakul majd a többi eladósodott déli állam politikai arculata és hangulata.

A spanyol csodapárt, a Sziríza „testvére” az alig egy éve alakult és máris élre tört Podemos úgy ünnepelte Ciprászék vasárnapi győzelmét, mintha a sajátjuk lenne, mintha már maguk túl lennének a választási megmérettetésen.

A Podemos jelentése magyarul – Meg tudjuk csinálni. Spanyolországban azonban jövő ősszel lesznek választások, s az, hogy tényleg meg tudják-e csinálni, az bizony nagymértékben attól függ, hogy mit tud addig elérni, felmutatni és kitaposni számukra a Sziríza.

Ha nekik sikerül talpon maradni és valamennyit is megvalósítaniuk ígéreteikből, akkor valóságos forradalom várható az európai baloldalon. Bár így első látásra nem igazán vonzó azoknak, akik zsigerből irtóznak a populizmustól, de legalább azt a lehetőséget is magukban hordozzák, hogy ők képesek lesznek szembeszállni az egyre félelmetesebben, Európa-szerte erősödő neonáci, mindenféle másság elleni mozgalmakkal, amelyekkel szemben a hagyományos jobb és bal pártok egyaránt tehetetlenek.