„Kolozsvár mint ifjúsági főváros? Ugye, viccelsz? Nem látod, milyen cirkusz van a mai napig a kétnyelvű feliratok miatt?”

Egy kommentelő írta be ezt valamelyik honlapra, és megértem az indulatát. De hogy visszaugorjak régi vesszőparipámra: ez egy egyirányú, mondhatnám, passzív indulat, mely mint minden düh, a valóságnak csak egy nagyon apró szeletét látja, és abból ítéli meg az egészet.

Itt a magyar himnusz esete: vajon hányan gondolkodtak el azon, hogy az Active Watch figyelmeztetést adott le, jelentetett meg arról, mennyire félrefordították Antal Árpád szavait, és milyen célzatosan használják ezt a rossz fordítást? Az az Active Watch, melynek a csapatában elsöprő többségben román nemzetiségűek vannak, tehát az egyirányú gondolkodás szerint semmilyen érdekük és érzékenységük nem kellene a „magyar ügyek” támogatása felé terelje őket?

És vajon arra gondol-e ez a kommentelő (és amikor rá gondolok, inkább egy gondolkodásmódra utalok), hogy ez a cím nekem is jól esne, és még bizonyára sokaknak, hiszen például az a Farkas András, aki rendkívül sokat tett ezért, szintén „magyar”? És arra gondol-e, hogy mennyi jót tehetne ez a városnak éppen a nyitottság szempontjából?

Azért teszem idézőjelbe a „magyart”, mert – és itt téved minden nemzetiségi párt szerintem – nincs olyan, hogy „a” magyarok. Nem gondoljuk mindannyian ugyanazt, még ha bizonyos alkalmakkor ki is alakul ez a látszat. Nincs „egység”, és ’89-ben éppen annak örültünk, hogy megszűnt, hiszen addig olyan egység volt, hogy attól koldultunk. Legyenek kétnyelvű feliratok? Legyenek – ezt, azt hiszem, minden magyar helyesli. Legyen Kolozsvár ifjúsági főváros? Ezt már korántsem.

Én azonban helyeslem, és éppen azért, mert ha beleülünk a sértettségünkbe, az olyan, mintha a nagy nehezen kiszedett kullancsot visszatennénk a fenekünkre. A sértettség elszívja a vérünket, a fantáziánkat, a nagyvonalúságunkat, a kreativitásunkat – mindent. Akkor már ne legyen semmi: se kulturális főváros, se Maghiaromânia oldal, se corbiilalbi.ro, semmi. Úgyis kevés a normális román, tulajdonképpen nincsenek is. Úgyis pusztulunk, veszünk, s mint oldott kéve, belehullunk a saját bánatunk ízetlen levébe.