„Stai liniştită, nu sunt aşa de adormit. Szia! Puszikállak.”

Híres útjaim legutóbbiján, a Kolozsvár–Temesvár–Kolozsvár távon hallottam ezt a beszédet egy embertől, aki mögöttem ült a buszon, és nyilván a feleségével beszélgetett. A busz Váradtól Vásárhelyig közlekedett, s a nyugtatás, hogy tehát nem vagyok én olyan boldogtalan, arra vonatkozott, „nem alszom el, leszállok Kolozsváron”.

Tőlem azonban elvihették volna Tulceáig is, mert én már megkaptam, amiért érdemes volt ezt a göröngyös távot megtenni. Arrafelé, Várad és Temesvár között is akadt egy férfi, aki magyarrománul vagy románmagyarul beszélgetett, s ha így, hát az is értette, akivel. Ő Resicára igyekezett.

Azon töprengtem, hogy sok oka lehet Klaus Johannis megválasztásának. Az egyik a román jobboldal, amely Mircea Cărtărescutól Gabriel Liiceanuig a szebeni polgármester mellett kampányolt, ha már a szerintük angyali Monica Macoveinek semmi esélye nem maradt. A másik a külföldiek, akik a nagykövetségeken olyan dolgokat tapasztaltak, melyektől csak nőtt a felháborodásuk Victor Ponta ellen. A harmadik az erdélyi magyarok nagy részének szivárványos reménységei egy szász irányában (magammal is gúnyolódom).

De mindezek mellett mégiscsak létezik valamiféle latens transzszilvanizmus. Latens és öntudatlan, mondhatnám. Nem abban áll, hogy útitársaim lelkes Kós Károly- vagy Kuncz Aladár-olvasók lennének: amennyire meg tudtam állapítani, nem azok. Nem nevelik magukban az erdélyi gondolatot, nem tudatosítják transzszilván ösztöneiket, hajlamaikat, reflexeiket.

Ám azok mégiscsak léteznek. Öntudatlanul váltanak át egyik nyelvről a másikra, de azt tudják, hogy átválthatnak, mert az, akivel beszélnek, mindkettőt érti. Ha rákérdeztem volna, bizonyára nem is értik, mit akarok – azt viszont tudják, hogy a feleségük-barátjuk anyja magyar, vagy olyan helységben nőtt fel, ahol természetes, hogy ismerik a magyar nyelv egy rétegét.

Talán nem tévedek, ha azt állítom, ez a latens transzszilvanizmus is szerepet játszott Klaus Johannis megválasztásában. „Nem hittem volna, hogy a románok ennyire képesek lebontani a mentális falaikat”, mondta a lány, aki Váradig elvitt, és értettem, mire céloz: az ortodoxiára, Erdély elvesztésének mantrájára, arra, hogy románnak román elnöke és más ilyen etnicista ostobaságra. Erre van egy cinikus és egy optimista válaszom. Az első úgy hangzik: egy szásztól már nem kell félteni Erdélyt: nincs kivel elvigye. A második pedig úgy, hogy azok a kevert mondatok, melyek közül egyet a cikkem elején idéztem, sokat tettek a lebontásban. Ha nincs elméleted rá, akkor is tudhatod, hogy a nem-román feleséged vagy barátod is ember, itt él, nagyjából azt élte meg, amit te – és ha ezt tudod, párhuzamot vonhatsz közte és aközött a másik ember között, aki most indul az államelnöki posztért.

„Te pup, drága lelkem.” Erdélyben (és a Partiumban meg a Bánátban) sokan élnek olyanok, akik így búcsúznak el, és nem volna jó, ha a számuk csökkenne.