Azt mondják, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Nincs is ebben semmi különös, baj akkor van, ha már nyakig a forgácsban állunk, s magunk sem tudjuk, mi volt az eredeti cél – a deszka legyalulása vagy a forgács felhalmozása. Végül is ez utóbbi sem teljesen haszontalan, szükség esetén jó a tűzre, tűzgyújtásra. Olyan, mint az olaj a tűzre, begyullad, lángra kap tőle.

Valahogy így vagyunk a tegnapi Mikó-ügyben hozott táblabírósági döntéssel is – egyelőre forgács a tűzre, és csak remélhetjük, hogy kevésbé gyúlékony, mint az olaj.

A DNA csúnyán beletenyerelt valamibe ezúttal: egy közösség önérzetébe, ami sokszor az olajnál is gyúlékonyabbnak bizonyult már a történelem folyamán. Vélhetően csak egy RMDSZ-politikusba akart belerúgni (Markó Attila két társa kezdettől járulékos áldozat volt), felmutatni objektivitását, hogy bizony minden párt berkeiben talál korrupt politikust, még véletlenül sem igaz, hogy csak a vörösöknél kutakodik. Csakhogy kissé elszámították magukat a tisztelt hölgyek és urak, és bizony többrendben megerősített döntésükkel nem az RMDSZ-be, egy politikai pártba rúgtak, hanem amint Kató Béla püspök fogalmazott, azt üzenték, azt a látszatot keltették, hogy az erdélyi reformátusok olyasmit követelnek, ami soha nem volt az övék.

De sebaj, újfent győzött az igazság, a mindenható, csalhatatlan és megkérdőjelezhetetlen DNA, DIICOT, ANI vagy isten tudja melyik, a szent célra létrehozott független műintézmény! Merthogy a korrupcióellenes harc nyilvánvalóan szent dolog, a szent cél érdekében pedig sem az eszköz, sem a forgács nem számít.

Áldozatot mindenkinek kell hoznia a megtisztulás érdekében, csak éppen ezzel a „mindenkivel” van baj. Ezt a mindenkit ugyanis nagyon sajátosan értelmezi az agyondicsőített 21. századi román inkvizíciós testület kezdettől fogva. A Markó Attiláék ügyében hozott döntés kapcsán nekem valamiért akaratlanul is az jutott eszembe, hogy érdekes módon, néhány óra különbséggel a korrupcióellenes harc dicső momentumaként a ploiesti-i táblabíróság a Székely Mikó Kollégiumot épp visszaállamosítja, a konstancai táblabíróság viszont kiengedi a fogdából és házi őrizetbe helyezi a leköszönő államfő korrupcióval vádolt öccsét. Mircea Băsescu ellen ugyebár az a vád, hogy egy hírhedt bűnszövetkezet vezetőjétől fogadott el negyedmillió eurós kenőpénzt, hogy közbenjárjon érdekében a bíróságon. Akár nagy tételben fogadnék, hogy most már előbb-utóbb vagy ejtik, vagy legalább enyhítik ellene a vádat, miután dossziébajnok bátyját már kevésbé fenyegeti a felelősségre vonás.

Nem hergelni akarok ezzel az erőltetett párhuzammal, csupán az olyannyira dicsőített korrupcióellenes harc fonákságaira rámutatni. A DNA tevékenysége kezdettől fogva vérlázító volt, annak ellenére, hogy nyilván, korruptakat is lebuktatott. De kiváló csomagolása ellenére is eszköz: a politikai harc eszköze, és szelektív igazságszolgáltatási hajlama, megkérdőjelezhető módszerei mindeddig nem érték el a romániai civil társadalom ingerküszöbét.

Hosszú éveken át senkit sem zavart, hogy általában csak az államfő ellenfeleinek táborában szedi áldozatait, az egy-két helyi kiskirállyá nőtt s immár az elnök érdekeit is veszélyeztető PDL-s városvezetőt és alvilági figurát leszámítva. Azért sem tiltakoztunk, hogy még a vád hivatalos megfogalmazása előtt megjelentek a sajtóban olyan részletek, amelyeket előre nyilván senki sem tudott bizonyítani, s ha később netalán tisztázódott is az ügye, a megvádolt a lopott kabát effektussal maradt. Mert az, hogy mégsem bűnös, persze már nem kapott akkora sajtónyilvánosságot. Akkor sem háborodott fel senki, amikor Adrian Năstase volt miniszterelnök lakásában a hírtelevíziók nyilvánossága előtt keresgélte a vádhatóság azt a bizonyos cetlit, s akkor sem, amikor közvetlen bizonyítékok hiányában ítélték el mint a korrupció megtestesítőjét. Nem fájt a szívünk, mert állítólag csak egy korrupt politikus kapta meg azt, amit megérdemelt, és nem gondoltunk arra, hogy ha vele – és sok más társával – meg lehet tenni ezt, akkor bárkivel meg lehet tenni.

Azt sem kifogásoltuk, hogy miért tartanak hosszú éveken át ezek az eljárások, miért kell egyeseknek úgy élniük a korrupció bélyegével ennyi időn át, hogy közben akár ártatlanok is lehetnek. Nagy Zsolt és a hírhedt hazaárulási ügybe kevert társai sokat tudnának erről mesélni, mint ahogyan a közvetett bizonyítékokról is. Vagy arról is, hogy milyen az, amikor e nagy tekintélyű vádhatóság figyelmen kívül hagyja a védelem által bemutatott bizonyítékokat, és csakis a maga közvetett bizonyítékait veszi figyelembe.

Amint számunkra a Nagy Zsolt vagy Markó Attila esete is bizonyítja, lassan már minden politikai, etnikai stb. közösségnek akad egy-két olyan DNA-s ügye, amit nem fogad el igazságos döntésként. Jobb helyeken elég lenne egyetlen ilyen tévedés, hogy a teljes testület objektivitását, létjogosultságát megkérdőjelezze.

Talán már ideje lenne a sok párhuzamos műintézményt felszámolni, és tisztességes, független igazságszolgáltatást hozni létre. Olyan egyszerűt, mint a stabil demokráciákban, ahol a vádhatóság csakis megkérdőjelezhetetlen bizonyítékok alapján fogalmazhatja meg a vádat, ahol a védelem bizonyítékait nem lehet lesöpörni az asztalról, ahol nem nagypolitikai játszma, hanem tényleg az igazság szolgáltatása az igazságszolgáltatás.

Túl sok már a forgács, hovatovább betemeti az egész korrupcióellenes harcnak nevezett szent célt. Kár érte.