„Akárhogy is, a szellemi bajuszt mindig is viselte” – mondta egy hölgy a TV5-on az Un jour un destin (Egy nap – egy sors) című kiváló műsorban Jean Rochefort-ról, a remek francia színészről, aki fiatalkorában egyszercsak bajuszt növesztett magának, és többé nem is vált meg tőle. Az egykori színésznő arra gondolhatott, hogy addig is zárkózott volt és éppen emiatt addig is arrogánsnak tűnt, a bajusz mintegy megpecsételte csupán a korábbi attitűdöt. A Jean-Paul Belmondo és Philippe Noiret évfolyamában-nemzedékében megérett Rochefort így próbált egyszerre kint és bent egeret fogni, hiszen bajusza szinte nem létező felső ajkát is eltakarta.

Kézzel-lábbal védekezünk, a végén mégis megöregszünk.

Rochefort nagy lóimádó volt, aktuális kedvenc lován órákig lovagolt a rengetegben, részt vett az elléseken, a műsorban eldicsekedett azzal, hogy amikor a lova visszariadt valamitől az erdőben, azt mondta neki, „éppen olyan vagy, mint a nagyanyád”, tehát három nemzedéknyi ló születésén vett részt, három nemzedéknyi lovat nevelt fel, etetett, itatott, sétalovagolt és versenyzett velük. Három nemzedéknyi ló, mert mint mondta, nem akart egészen profi lenni, nem akarta, hogy csak színésznők és színészek között lássák, csak kameráról, vágásról, felvételről tudjon beszélni, félig amatőr akart maradni mindig is. Meg aztán a ló jó volt bizonyára arra is, hogy addig csatangoljon, amíg lelkileg rákészül egy szerepre, amíg a nyereg megpuhítja benne a válása-szakítása miatti fájdalmat, végső soron azt a fájdalmat, mely abból származott, hogy magával kell éljen.

Rochefort él még, idén töltötte a nyolcvannégyet.

„Több sztár bevallotta nekem, hogy folyton várta, megkörnyékezem-e. Fájdalmas dolog utólag értesülni erről, de hát ez a gátlásosság” – vallotta az Egy nap – egy sorsban. Kamasz fejjel (tegnap még nekem is olyan volt) az ember hajlamos elvágólagos lenni, és azt mondani, miért is nem hallgatott ez vagy az a sztár, vagy ha már ők nem tudtak, miért nem hallgatott legalább Rochefort. Ám a fájdalomnak, a csalódásnak mindenkiből elő kell szivárognia, főleg, ha faggatják, és ha arról faggatják, nőcsábász volt-e vagy sem. Nemcsak, hogy voltam, hanem még utólag is… – válaszolja az ember, és közben elmeséli, ha a kocsijával arra téved, amerre lovagolgatott, akkor elönti a szemét a könny. És hogy ezt egy színész mondja, az semmivel sem kevesebb: a szerep nem eltörli az őszinteséget, hanem elmélyíti és árnyalja.

Jean Rochefort ápolt nyugati öregúr, olyan fogakkal, hogy egy tigris megirigyelhetné őket, és olyan pályafutással maga mögött, melyet bárki megirigyelhetne. És mégis megkönnyez egy sétányt, egy ösvényt, egy lovaglást, és miközben nyomja a gázt, tisztában van vele, hogy vannak dolgok, amelyek soha nem térnek vissza.

Eltemettem-megsirattam nagytatámat, nagymamámat, néhány hete pedig apósomat. Tudom, hogy amíg én élek, élni fognak ők is, mert közük volt az életemhez, mert nem tudom elmesélni, ami velem történt, anélkül, hogy őket szóba ne hoznám, mégsem kérhetek elnézést tőlük valamiért, amit nem úgy akartam, vagy nem tisztázhatok velük valamit, amit nagyon szeretnék tisztázni. Amikor a gyertyák lobognak a sírjukon, arra gondolok, majd így világítanak nekem is, és pontosan így és ennyire fog számítani, hogy volt egy élet, amelyet én próbáltam örömmel és nevetéssel megtölteni.