Ha egy romániai magyar politikus a közvetlen romániai elnökválasztás demokratikus lehetőségeivel élve jelöltként indul, akkor a téma megkerülhetetlen: hogyan látja a hazai román-magyar viszonyt? Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, államelnökjelölt az elmúlt napokban – Bukarestben vagy különböző erdélyi színhelyeken –több román vagy magyar fórumon is taglalta ezt a kérdést. Nézetei dióhéjban így összegezhetők: le kell építeni a kommunizmusból örökölt tabukat, növelni kell a bizalmat a hazai román és magyar közösségek között, már csak azért is, mert 1989 után olyan új nemzedékek nőttek és nőnek fel, amelyeknek közvetlen tapasztalat híján a legjobb esetben is csak történelmi ismeretei lehetnek az elmúlt évtizedekről.

A románoknak előbb-utóbb be kell látniuk, hogy sem Erdélyt, sem Székelyföldet senki nem akarja úgymond kiszakítani Románia testéből, a fokozott regionális önrendelkezés és az autonómia éppenséggel a korszerű, európai és fejlődésre képes Romániai megerősítésének az eszköze. Annak is világossá kell válnia, hogy a románoknak nem az a legfontosabb célkitűzésük, hogy minden áron beolvasszák a hazai magyarságot, jelen és jövőbeni stratégiánkat nem ennek a félelemnek az alapján kell megfogalmaznunk. Következésképpen Románia lakosai számára csak a közösségek közötti bizalmi index növelése lehet a járható út, hiszen ez teszi lehetővé az előitéletek csökkentését, olyan megoldások keresését és elfogadását, amelyek nem egyszínűvé mossák az ország népességét, hanem éppenséggel – idézem Kántor Lajos megfogalmazását – önálló alkotórészekből összeálló konglomerátummá alakítják.

Azaz nem arról van szó, mint annak idején, hogy például egy kultúrműsor keretében a horában székely legények, a csárdásban pedig román leányok táncikálnak, sőt még arról sem, hogy a román táncot a magyar tánc követi, a magyart pedig a román, és a végén a táncosok a román-magyar közönség tapsvihara közepette egymás keblére borulnak, hanem mindenki ápolja a maga kultúráját, a maga intézményeit, amelyeket egyúttal megpróbál nyitottá és az európai értékrendszerbe betagozodóvá alakítani.

Én úgy gondolom, hogy az 1989-es események első napjaiban, amikor románok és magyarok százezrei újjongtak az utcákon és a tereken, és mindenki úgy, azon a nyelven szólt a másikhoz, ahogyan tudott, már megérintett ennek a bizalomnak a szele. Ez azonban a marosvásárhelyi események, majd az éveken át tartó nacionalista szózuhatagok hatására tovább repült. Pedig nekünk valahogyan ezt a hangulatot, annak a néhány napnak a valóságát kellenne visszahoznunk: amikor a Székelyföldön az erdélyi románság európai szellemű személyiségeit legalább olyannyira megtapsolták, mint a magyar szónokokat, amikor mindenki ösztönösen bízott abban, hogy Erdélyben valóban egy más világ következik.

Azóta elmúlt egy negyedszázad. Érdemes lenne elgondolkodni róla: ennyi idő alatt hová jutott a közös társadalmunk? Valóban olyan nagymértékben erősödött a nacionalizmus, hogy elfödte a ráció útját, vagy csupán a média az, amely az egyedi eseket felnagyítja és eltakarja vele a hétköznapi valóságot? A zászlóviták, a magyar feliratok ügye, a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának a sorsa, a fociba átcsapó történelem, az ortodox templomok építése fölötti aggodalom, egy-egy politikus szavazatszerző nagyotmondása, egy-egy elárusító román vagy magyar dadogása határozná meg a mindennapjainkat? Vagy létezik ennél egy jóval nagyobb arányú, jóval meghatározóbb összetevő, amely az egyéni és családi boldogulásra, a munkára, az otthonépítésre, az emberi élet ezernyi más, közös összetevőjére vonatkozik?

Én úgy gondolom, hogy igen. Azaz a látszat csal: a nacionalizmus az eltelt két és fél évtizedben valóban megépítette a maga előretolt állásait, de ezek – össznépességi méretekben – nem tesznek ki többet tíz-tizenöt százaléknál. Azaz a nacionalizmus hiába kavar hullámokat a felszínen, voltaképpen jelentős kisebbségben van.

Éppen ezért a román és magyar többségre hárul az, a feladat, hogy építse a bizalom hídjait. A politikusokra, hogy bontogassák a tabukat, a közélet más szereplőire, hogy ne legyenek csupán kinyilatkoztatók, hanem figyeljenek mások gondolatmeneteire is, az intézményekre és a közemberre pedig, hogy ne csukják be az ajtót a másik előtt. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan, és feltételezett hátsó szándékok mögötti rettegés nélkül élni – a máról-holnapra fel nem számolható anyagi különbségektől eltekintve voltaképpen ez jelenti az európai életet.

Akadnak, akik mindegyre igyekeznek belénk sulykolni, hogy a kisebbségi, a romániai magyar közösségi lét számunkra mennyire hátrányos. Én azt hiszem, hogy éppen a fordítottja igaz: többet tudunk, birtokában vagyunk a túlélés képességének, nem tartjuk magunkat sem felsőbb-, sem alsóbbrendűnek, hanem mások mellérendelt társának, jobban kiigazodunk a világ dolgaiban és magunk igyekszünk megoldani a saját dolgainkat, nem várjuk, hogy egyetlen központból érkező sugallatokra moccanjunk jobbra vagy balra.

Jó lenne, ha a következő negyedszázadot ez határozna meg: felnőttek vagyunk, erdélyi önmagunkat bízhatjuk saját magunkra.