Az a mindennapi tapasztalatom, hogy az idősebb generáció jelentős része huszonöt éve nem vette észre, hogy más világban él (legalább nyomaiban), a huszonöt alattiak jelentős része pedig nem vette észre, hogy volt ez másképp is. És mintha szinte senki nem tudná, hogy lehet is ez másképp.

Minden nap veszélyeztetjük azokat a jogokat, amiket kivívtunk évszázadok során, és amelyeket már vettek el, majd adtak vissza. Vagy fogalmazhatnék úgy egy kis szigorral, hogy vettünk el és adtunk vissza, hiszen a népnek nem csak akkor szabad hangja legyen, amikor az urnákhoz járul, vagy egyáltalán járulhat egy parlamenti vagy bármilyen demokráciában, hanem akkor is, ha ragtapasz van a száján.

A királyt el lehet űzni, a diktátort le lehet lőni – ahogy igen körültekintően tették 1989-ben –, a minisztert le lehet váltani. Még.

A kérdés pedig az, hogy a konzumidióták korában mit számít mindez. Szokták mondani, hogy az emberek a saját zsebüket nézik, azt pedig nem, hogy az alkotmányban mi áll. Ezzel mintha a magyar kisebbség jobban állna, hiszen míg a román közösség más korlátokkal néz szemben (kiszolgáltatottak ők is a hatalommal szemben), addig a magyarnak bőven van még, mit kivívnia magának. Viszont mintha a magyar közösség sem értené, hogy más kisebbségeknek pártját kell fognia.

A probléma viszont általános. Az emberek félnek a rendőrtől, a hivatalok munkatársaitól, rettegve és hálálkodva fizetnek adót, hajbókolnak a városi tanácsosnak, és egy kis csokoládéval-kávécskával igyekeznek elintézni mindent, amit lehet, úgy, fű alatt, suttyomban, kerülő úton. A korrupciót, gondolják, csak odafent lehet táplálni, idelent ugye, mi, a szegények, nyomorultak örvendjünk, hogy még nyitva van a kórházajtó, ha ránk néz az orvos, ha a tűzoltó kijön, vagy a rendőr nem üt agyon.

Apropó: kamaszkoromból két emlékem van a rendőrséggel kapcsolatosan, és mindkét esetben bánom, hogy nem álltam a sarkamra. Az egyik, amikor egy este tucatnyi barátommal ültünk a téren, és ránk förmedt két rendőr, hogy azonnal hagyjuk el a helyet, holott nem hangoskodtunk. Akkor a fejünket leszegve hazamentünk, és bánom, hogy nem szóltam vissza, és nem maradtam ott. A másik, amikor szotyizó rendőrt láttam, és nem mondtam meg neki, hogy illene viselkednie.

Megtehettem volna. Nem zárhatott volna el, és ha bánt, végigjárom az utat, amíg kirúgják. Felhívom minden ismerősöm, az összes sajtóorgánumot, odaláncolom magam a rendőrséghez. Valamit tenni kell, valamit muszáj lépni, amikor azt látjuk, hogy a fejünkre akarnak nőni.

A csupasz király ugyanolyan, mint a csupasz koldus, ez nem mai tanítás, de örökérvényű. Egy hatalom lehet bármennyire legitim, a mi akaratunk nem felülírható.