Igazából nem szeretek stoppolni. Ha van pénzem vonatra – ami, mint tudjuk, luxus, amolyan módos emberek kiváltsága lesz lassan –, akkor inkább mégis azt választom, mert a vonaton tudok olvasni, biztonságban érzem magam, és elviselhetően kényelmes. De úgy tűnik, mostantól stoppolnom kell, mert az állam rendszeresen elfelejti, mi a dolga.

Szeretném tehát tudatni a miniszterekkel, polgármesterekkel, tanárokkal, orvosokkal, tűzoltókkal, intézményigazgatókkal és azok alattvalóival, rendőrökkel, postásokkal, egyéb társaikkal, hogy a társadalom alkalmazottai, nem pedig urai, nem megmondói, nem piócái és ujjból szopott akaratok önkényes végrehajtói.

Mi felbéreljük őket, hogy tudásukat, erejüket adják cserébe. Nem azért, hogy a fejünkre üljenek, kioktassanak, kellemetlenkedjenek, beleszóljanak, fél disznót elfogadjanak, raboljanak stb. Nem azért, hogy teher legyenek, nyűg, egy kellemetlen szúnyog bárki autójában.

Jelen állapotában a román állam a következőképpen jár el nap mint nap: amikor éppen ebédhez ülünk a családdal, halljuk, amint kulcs csörömpöl, halkan nyílik a bejárati ajtó, és beoson néhány cimborájával. Mintha ott sem volnánk, ránk se pillantva halkan kinyitja a hűtőt, és rámolni kezdi kifelé az élelmiszert, majd átoson a kamrához, és emeli be a zsákjába a többit. Aztán, mielőtt épp kimenne a házból, ránk mordul: „hogy ülsz azon a széken?! Egyenesen a gerincet!” – és becsapja az ajtót maga után.

Szegény miniszterek (minister = szolga, segéd latinul) és barátaik mindig összekeverik a dolgokat, ezért kell nap mint nap megfogni a kis kezüket, és visszavezetni őket a helyes útra. Én mint egyszerű állampolgár azért finanszírozom az államot, hogy legyen út a talpam alatt, közvilágítás a fejem fölött, és nyugalom a mindennapokon. Az első kettőt is csak ímmel-ámmal, korruptan, drágán, gyenge minőségben kapom meg, az utolsó helyett pedig folyton pofonokat kapok.

Pedig nem nehéz a képlet: aki fizet, az a megrendelő. És mivel az állampolgár fizet, ezért elvárhatja, hogy ne az ő pénzén mondják meg neki, melyik a helyes póz az ágyban, hogyan kell ülni a széken, mit vegyen fel a gyereke az iskolában, és ha csóró vagy éppen nem szereti, ha drága és lassú a vonatjárat, szabadjon-e stoppolnia.

Stoppolni ugyanis szabad. Akkor is szabad, ha szolgálóink szerint nem az, akkor is, ha megbüntetnek érte majd, akkor is, ha kőbe vésve hozzák le a felhők közül. Ha egy törvényt átírhatnak ők, akkor átírhatják majd még egyszer, nem nagy ügy. Stoppolni pedig azért szabad, mert az emberek akarnak/szeretnek/muszájból fognak stoppolni a jövőben is, ehhez pedig minden joguk megvan és meglesz.