Mint olvashattuk, valamivel, de inkább elenyészően csökkent az öngyilkosságok száma az elmúlt évben 2012-höz viszonyítva. Országosan 2753-ról 2721-re,ami arányaiban még mindig nagyobb, mint a legtöbb európai országban. A könnyen eldobott életek mindig is foglalkoztatták az embereket, s az öngyilkossággal kapcsolatban a legkülönbözőbb vélemények, ítéletek, szokások alakultak ki. Kezdve attól, hogy több helyen közösségük és az egyház kitagadta őket, egészen addig, hogy az áldozatot csak a temető árkában vagy éppen azon kívül lehetett elhantolni. Ezért gyakran megesett, hogy a család, a hozzátartozók eltitkolták a halál okát. Ma még inkább van erre lehetőség, hisz nem feltétlenül kell kötél hozzá, se a toronyból leugrani, a csöndesebb és zajtalanabb gyógyszer vagy a drogtúladagolás is megteszi.

Ha valahol hirtelen rosszra fordult az idő, a szájhagyomány szerint ennek az akasztott ember az oka. Petőfi nagyon érzékletesen írja egyik versében: „Megölte valaki magát,/Az hozta ezt a rút időt./ Fúj a szél, táncol a tányér/A borbélyműhelyek előtt./ Hol a boldogság mostanában?/ Barátságos meleg szobában”. Csak úgy mellesleg: tudja-e a mai nemzedék, hogy miféle tányér táncol a borbélyműhelyek előtt? Az a műhely bejárata fölé függesztett réztányér, ami századokon át a mesterség jelképe volt. Amely sok egyébbel együtt eltűnt az időben, mint az, hogy a régi borbélyok orvoslással is foglalkoztak (például érvágással),ennek okán felcsernek és sebészmesternek is nevezték őket. Persze, szépen daloltak. Lásd Figarót Rossini Sevillai borbély című halhatatlan vígoperájából.

De vissza jegyzetünk főtémájához. A hazai statisztikák szerint a lakosság számához viszonyított öngyilkosságokban már hosszú idő óta a magyarok lakta megyék vezetnek, Kovászna, Hargita, Maros és Szatmár. S ez fölötte el kell hogy gondolkoztasson bennünket! Ha az európai szinten igen rossz magyarországi számokat is figyelembe vesszük, túlzás nélkül kijelenthetjük: mi, magyarok más népekhez viszonyítva igen-igen hajlamosak vagyunk rá, hogy könnyebben, vagy inkább könnyelműen eldobjuk életünket. Olykor semmiségekért vagy olyan cselekményekért, kihágásért, kudarcért, amit egy kis beszélgetéssel és türelemmel könnyen le lehetett volna rendezni.

Gyermekkorom egyik megrázó élménye is egy könnyen elkerülhető öngyilkossággal kapcsolatos. A nagy nyári kánikulában, aratáskor történt, amikor az ember szívesen megiszik egy pohár hideg fröccsöt. Gábor gazda akkor fordult be udvarába egy szekér szalmával, amikor Ferenc szomszédja kijött hűvös pincéjéből, ahol a nyári szükségletre való bort is tartotta. Látta, hogy az ajtót nyitva hagyja és bemegy az udvarba. Nosza, Gábor leugrott a szekérről, egy kancsót vett és máris a szomszéd pincéjében termett. Mert Ferenc korábban többször áthívta egy fröccsre, jól ismerte, hogy minek hol a helye. Két perc sem telt el, amikor kifelé sietett a teli kancsóval, pechére az ajtóban Ferencbe ütközött. Meglepetésében gyorsan a kezébe nyomta a kancsót, és elszaladt a saját istállója felé. Öt perc múlva felesége sírva kiáltotta a szomszédot, menjen már, segítsen ha tud, mert a férje felkötötte magát. Már nem lehetett rajta segíteni. Döbbenetes: egy élet egy kancsó borért!

Háttérben nem az érték a fontos, hanem az erkölcs. A kis avasi magyar faluban rendkívül szigorúan vették, hogy nem szabad a máséhoz nyúlni. Gábor nem viselte volna el, ha nyilvánosság elé kerül, hogy ő egy kancsó bort akart lopni. Igy viszont még inkább a falu szájára került.

A kudarc sokszor előhozza az emberekben az önpusztítás szándékát. Gróf Széchenyi Istvánnak is voltak ilyen pillanatai, elsősorban szerelmi csalódásai kapcsán. Ha elolvassuk a naplóját, kiderül, hogy nem is ritkán. Ám mindig legyőzte önmagát, mert az életet sokkal fontosabbnak tartotta, hiszen csakis a tevékeny élet adhat gyógyírt a kudarcra is. És inthet arra, hogy az ember ne játszadozzék felelőtlenül azzal, ami a legnagyobb érték.

Annyi más mellett ilyen tekintetben sem tudtunk felemelkedni a „legnagyobb magyarhoz”. Pedig fölötte kívánatos volna, mert az önpusztítás a kelleténél több cudar időt hoz ránk, magyarokra.