A dilettantizmusnak nincsenek határai.

Olvasom, hogy a Székely Nemzeti Tanács mozgalmat indított a Székelyföld határainak a kijelölésére. Ezt úgy gondolta el, hogy Székelyföld lakói kirándulásokat, történelmi túrákat szerveznek a 730 kilométer hosszú határra és latin vagy rovásírásos feliratokat, netán Székelyföldre utaló jelképeket és az eseményt, mármint a kirándulást is megörökítő jeleket helyeznek el a határvonalon. A székelyek tehát ezen a nyáron nem aratnak, nem kaszálnak, nem mennek az erdőbe fáért, nem járnak a strandokra, nem utaznak sem külföldre, sem belföldre, hanem örökmozgó lendülettel megkeresik Székelyföld határait, és ottjártuk emlékeit megörökítik. Beleszúrnak, kitűznek, bicskával fába vésnek vagy rovásírás körülölelte rajzokat kopácsolnak az amúgy is porladó sziklákba.

Nagy kérdés azonban, hol vannak Székelyföld határai. Nem elméletben, nem nyelvi-kulturális-néprajzi-etnikai vagy éppen földrajzi fogalomként, nem az ország- vagy megyei utakon, hanem a terepvalóságban, hegyekben, völgyekben, dombokon, ahol lépésről-lépésre, fától fáig, vízmosástól vízmosásig lehet haladni. Hogyan keressük meg, ha nem tudjuk, hol vannak? Ha pedig pontosan követhetők térképpel, GPS-szel stb., akkor miért a székelyek kell hogy kijelöljék?

Az SZNT leszögezte, hogy Székelyföld ideiglenes határainak a 2006-os Ditrói Székely Nemzetgyűlés által kijelölt határokat tekinti. A Ditrói Székely Nemzetgyűlés viszont nem közigazgatási határokat, hanem az egykori székely székek egyrészének peremfalvait sorolta fel határként, talán akarata ellenére így is utalva arra, hogy a Székelyföld a történelemben, még a székek tizennyolcadik századi megszüntetése előtt, önálló, központosított közigazgatási egységként nem létezett. A székeket persze azután visszaállították, majd megyésítettek, vármegyésítettek, járásítottak, rajonosítottak, tartományosítottak, majd megintcsak megyésítettek a különböző központi hatalmaktól és azok irányítási szándékától függően, de a történelem folyamán a Székelyföld mint egységes, önálló közigazgatási határokkal ellátott terület, mint közbenső közigazgatási szint az országos központ és az alapszintek között: soha nem létezett. Ami nem azt jelenti, hogy nem létezhetne. De semmiképpen nem úgy, hogy a lakosok kigyalogolnak, kiautóznak valahová és leszúrnak egy táblát: innen balra Székelyföld, jobbra pedig valami más.

A határvonalak kijelölése, mióta világ a világ, a térképészek és topográfusok feladata, függetlenül attól, hogy az idők folyamán milyen eszközöket használtak vagy használnak. Jelenleg is léteznek aprólékos falu-, község-, város- és megyetérképek, de a közember csak az ország- vagy megyei úton látja, amikor az egyik megyéből a másikba ér, vagy akkor találkozott – papíron – határkérdésekkel, ha éppen más megye területére esett felmenőinek általa visszaigényelt területe. Hogy a maga terepvalóságában pontosan hová esik két megye határa, azt az erdészeken, topográfusokon kívül csak nagyon kevesen tudják megmondani. A földrajzi valóság nem Google-map, ahová bárki leszúr egy virtuális rajzszeget, és mutatja, hogy itt vagyok. (De ne adjak tippet, mert néhány nap múlva mozgalom indul, hogy a Google-map-en vegyük körül Székelyföld virtuális határát, mert akkor az egész világ megtudja hogy vagyunk, itt vagyunk és így tovább…)

Általában a köznapi, politikai-társadalmi-gazdasági-jogi-közigazgatási valóság más, mint ahogyan arról, sok-sok nyelvi csúsztatással, jogszabálycikkely-ollózással, közlemény- és nyíltlevél-irodalommal, más vélemények lesöprésével egyesek írnak és beszélnek. A történelem arról szól, hogy a székelység autonómiája mindig alulról épült fel, nem központilag hozták létre.

Mai világunkban ennek az üzenete: csupán önállóan is életképes kisebb-nagyobb települések tudnak kistérségi régiókká szerveződni, de nem bármely, hanem valamennyiük számára egyaránt hasznot hozó területeken, majd ezek a kisrégiók kereshetik a nagyobb térségi kapcsolatok útját. Mindez a művelődés- és hagyományápolás terén már kisebb-nagyobb döccenőkkel, de működőképes, gondok-bajok leginkább a tulajdonviszonyok rendezésével, a több pénzbe is kerülő, közös infrastrukturális munkálatokat és közös gazdasági programokat vállaló szándékkal és kivitelezéssel vannak.

Aki úgy képzeli, hogy az autonóm Székelyföldre, székelyek kijelölte határok közé leszáll majd egy turulmadár és hátán hozza azt a vezetőt, aki minden településnek és minden székelynek előírja a tennivalóit, vagy aki úgy gondolja, hogy egy autonóm Székelyföld egy kis, centralizált államként működhet az egyre kevésbé centralizált Romániában, ahol az SZNT határozatai döntik el, hogy mit, mikor és hogyan – az nagyon téved. Az autonómia alapvető elvi kérdései nem csupán az alkotmányosságtól, hanem mindenekelőtt a leendő működőképességtől függnek. A helyi társadalmi elfogadottságtól, a székely hatalmi szervek társadalmi ellenőrzésétől, a székelyföldi társadalom hétköznapi megosztottságának valamint civilizációs vágyainak a felismerésétől és így tovább.

Egy eljövendő székely autonómia nem a karjukon kisbaltákkal a rengetegben bóklászó Ábelekre és Úz Bencékre vonatkozik, hanem arra a székelyföldi mikrotársadalomra, amely leképezi a huszonegyedik század sokféle létformáját, szakmáját, szellemiségét. Mindazokra, akik szekérrel, de a legújabb autócsodákkal is járnak, akik szívesen elüldögélnek egy patakparton, de kikapcsolódni elutaznak Párizsba vagy éppen Dél-Amerikába is, akik jobban szeretik az élő koncerteket, mint a Duna Tv Önök kérték című, de “ez van, ezt kell szeretni” típusú kívánságműsorait, akik a rendezvényeken szívesen felveszik a székely ruhát, de a hétköznapokban a reklámfűzetek alapján tájékozódnak, akik fúrnak-faragnak, de internetes munkájukkal a világ számos megrendelésének is eleget tesznek. Akik székelyek ugyan, de életük más vonatkozásaiban mindenekelőtt emberek.

Alighanem elsősorban ezeket a határokat, ezt az összetettséget kellene vizsgálni, nem annyira az elmúlt évszázadok, hanem a romániai rendszerváltás óta eltelt negyedszázad tapasztalatai alapján. És ha lehet, nem róvásírással. Hogy mindenki értse.