Nemrég megszavazta a kolozsvári városi tanács, hogy külön hívószámot kapjanak az emberek, hogy a nem emberként kezelt embertársaikat elhurcoltassák a rendőrséggel. Ezt újságírói nyelven persze nem így kell leírni, hanem a következőképpen: a városi tanács megszavazta, hogy külön számon jelenthessük be, ha kéregetőt látunk, és zavar minket.

A viccbéli nagymama is úgy oldja meg a problémát, hogy berúgja a szart a szőnyeg alá, nem tett mást a szociál-demokratának eufemizált párt tanácsosa, Claudia Anastase sem, aki a társadalmi folyamatok teljes félreértelmezésével gondolt egyet, és rúgott még egyet azokba az embertársainkba, akiknek van bajuk így is elég.

A helyi sajtó persze gratulált neki, „le a kalappal!”, ujjongott az egyik román lap, és a Facebook-oldalán is örvendeztek azok, akik a Iulius Mall és a központi gyorsbüfé közt élnek, miközben ők is csak Nyugat-Európa niggerei. 

Az emberi gőg és ostobaság nem engedi észrevetetni velünk, hogy a lecsúszottak nem mindig önhibájukból azok, és mi is csak épp hogy elkerüljük az utcára jutást – ma, de hogy mit hoz a holnap, azt nem tudja egyikünk sem. És amikor kiszalad alólunk a talaj, nincs többé család, lakás, munkahely, és a barátaink nem ismernek fel, akkor a társadalom részéről kapunk egy hívószámot, amivel elűzhetnek minket.

Az az érv sem állja meg a helyét, hogy sokuk többet keres nálunk. Miért, nem dolgozik meg érte? Ön irodában üldögélne a fizetéséért, vagy kéregetne hőben-hóban? Dolgozna egészségügyi biztosítás és nyugdíj mellett, vagy inkább úgy, hogy gondolni sem mer későbbi éveire? Nem az a munka, ami után adózunk, hanem ami miatt még nem haltunk éhen.

Aki pedig a kéregető-maffia tagja, az szintén nem érdemli meg a zaklatást. Le kell kapcsolni a vezetőket, véget kell vetni az ilyen hálózatoknak, és arra kell vigyázni, hogy senki ne kerüljön ilyen helyzetbe. Ha erre képes volt az előző rendszer – pedig tudjuk jól, inkompetenciából többnyire jeles volt –, akkor a mostani miért nem?

Olyan a mai társadalom, mint egy birkanyáj. Akiket a farkas – a szegénység, betegség stb. – elvisz, azoktól könnyes búcsút sem veszünk, leírjuk őket, és kész. Senkinek nem fordult meg a fejében, hogy a kolozsvári kéregetésre nem gyógyír az üldözés, mert ez a többség „problémáit” megoldja ugyan, de a kisebbségét, a rászorultakét nem. És ha valami jellemző a valódi demokráciákra, az az, hogy a kisebbség véleménye is számít. Ezt minden magyar ember tudhatná.