Életem egyik apró, de mégis sokáig emlékezetes eseménye a foci kapcsán úgy harminc-harmincöt esztendeje történt. Pár napig Bukarestben tartózkodva, két magyar kollégával elmentem a román válogatott egyik nemzetközi mérkőzésére, amikor, ha nem tévedek a jugók csapatával találkozott.

Bölönire voltunk kíváncsiak mindhárman, mert hát az ő játéka akkor megdobogtatta minden erdélyi magyar szívét. A lelátó alsó részén ültünk, így közelebbről láthattuk a fogorvos-focistát, s amikor elhúzott előttünk, nem egyszer magyarul biztattuk: ”Ne hagyd magad, Laci! Gyötörd Laci! Szúrd rá Laci!” A közelünkben ülők egy csoportjának nem tetszett a magyar szó. Először csak kisebb morgással, alig hallható megjegyzésekkel adták tudtunkra, majd egyikük, aki csak „hai dragii mei români”-nal biztatta a hazaiakat, felénk fordulva, pátosszal teli hangon megszólalt:” De ce nu vorbiţi româneste, doar mâncaţi pâine românească!”. Csodálkozást színlelve egymásra néztünk, majd egyikünk kimért szavakkal, nyugodtan visszaszólt: ”Aveţi dreptate domnule, mâncăm pită românească, dar nu primin gratis, muncim pentru ea. Şi mâncăm pită românească când este, că nu este totdeauna!”.A jól megválasztott felelet hatása a vártnál is nagyobb volt. Emberünk szinte egyetértően nézett ránk, majd kis idő múlva lemondóan azt válaszolta: ”E drept,că nu se găseşte totdeauna!” Ettől kezdve szent volt a béke, amit új barátunk őszinteségének elismeréséért azzal is erősítettünk, hogy már többször biztattuk Lacit románul is.

A futball – s általában az eredményes sport – mindig is cukkolta a nemzeti érzést. Kedvenc csapatunk győzelme ideig-óráig elfedi napi gondjainkat, a nemzeti csapat sikere még az országos bajokat is. De lám, mint a fenti eset is bizonyítja, a kegyetlen valósággal való szembesítés a szárnyaló nemzeti érzést is lelohaszthatja!

Sokan emlékszünk még rá: azok az évek fölötte gyötrelmesek voltak. Ceauşescu mindenáron záros időn belül vissza akarta fizetni az ország külföldi adóságát, ezért a legszigorúbb takarékosságra fogta a lakosságot. Az alapvető élelmiszereknél, mint a liszt, cukor, olaj, tej és más fejadagot vezetett be. Egy személynek fél kiló kenyér járt, az is olyan volt, amilyen, s nem egyszer megesett, hogy nem jutott mindenkinek.

Puskásék, vele a magyar aranycsapat világraszóló sikerei a szegénységben és az üldöztetésekben is elviselhetőbbé tették Rákosi Mátyás diktatúráját, miként a Bajnokcsapatok Európa Kupájának elnyerése Bölöniék Steauája által is alkalmat adott, hogy kevesebbet beszéljünk a rossz kenyér, hús, tej,cukor ellátásról és Ceauşescu más  nyomorító intézkedéseiről.

A mostani VB kapcsán könnyű elképzelni, hogy olyan gazdaságilag és társadalmilag fejletlen országok, mint Kamerun, Honduras, Bosznia-Hercegovina vagy Elefántcsontpart brazíliai részvétele mennyit csitíthatja a lakosság elégedetlenségét. Legalábbis ideig-óráig, amíg a hatalom újabb eszközt keres a nemzeti érzés cukkolására. Például úgy ahogy mostanában a mi két Viktorunk a jól bevált régi recept szerint teszi, több zászlóval, himnusszal és mindenféle más olcsó nemzeti pucerájjal.

De hát mit csináljanak szegények, ha sem a magyar, sem a román válogatott nem jutott ki Brazíliába? Valamit csak kell nyújtani a népnek, ha nincs a foci. Mibe kerül, ha sok ezer plakátra ráírják: ”Légy büszke rá, hogy román vagy!” Vagy „Magyarország jobban teljesít!” S nem számít, ha kint a fenekünk a nadrágból, fontos, hogy magyarok vagyunk!

Mert mindkét nép a büszke fajtából való, külön utakon akarja megoldani a futball fellendítését. Odaát például pazar stadionok építésével. Mert a mai magyar gyermeket nem lehet a grundon és rongylabdával szaladgáltatni, mint Puskásékat, s a grundot nevetséges volna akadémiának nevezni, még a Puskás nevével is. A látványos stadionok nulla futballal is a „nemzeti kormányt és a nemzet miniszterelnökét” dicsérik.

Nálunk Romániában majd kialakul valahogy, mert egy bölcs mondás szerint soha nem volt úgy, hogy valahogy ne legyen. Addig a korlátlan mennyiségben kapható román büszkeséggel tömik még az óvodásokat is.