Soha nem tudom eldönteni, hogy melyik képlet igaz az emberiség fejlődésére: a stagnálás, a romlás, a javulás, vagy pedig a spirális fejlődés, azaz folyamatos visszatérés a régi hibákhoz, de némi javulással.

Valójában utóbbi tűnik igaznak, és ha ezt feltételesen elfogadom, következhet a második kérdés: a spirál felfelé vagy lefelé halad éppen? Ha azt vesszük figyelembe, hogy a technológiának köszönhetően embereket gyógyíthatunk, az egész világgal kommunikálhatunk stb., vagy csak megismerhetjük a világot és az ezzel egyforma fontossággal bíró önmagunkat, akkor felfelé. Ha azt vesszük figyelembe, hogy gazdasági rendszerünk – és az utána loholó államok – a kisebbséget egyre gazdagabbá teszik, a többséget víz alá nyomják, hogy az ostobaság, a félelem, a szűklátókörűség terjed (vagy csak stagnálna?), akkor lefelé.

Van, aki szerint az emberi természet felülírható: ha arra gondolok, hogy az atomerőmű-katasztrófát követően a japánok türelmesen álltak sort, hogy élelemhez juthassanak, talán reménykedhetek. Ha arra gondolok, hogy az egyik kolozsvári szupermarket biztonsági őre – figyeltem utána még sokáig – csak a feketebőrű, jól öltözött nőt állította meg, hogy belenézzen a zacskójába, akkor kissé megijedek. A cigánygyűlöletet el lehet tanulni Romániában, és az is tévedés lesz, de ugyan mikor találkozott feketével az a szerencsétlen őr?!

Slavoj Žižek szlovén filozófus hívja fel a figyelmünket arra, hogy míg a huszadik század első fele optimizmussal telítve gördült előre, addig a második fele, és napjaink is csak a pesszimizmust árasztják magukból. Míg a kétezres évek repülő autóiról és egy jobb világról ábrándoztak eleink, a technológiai csodák részben megvalósultak, a nagy politikai-gazdasági projektek pedig csak az ideológia nevét kölcsönözték, a tartalmat háttérbe szorította az emberi ostobaság és kapzsiság. Egyébként a filmeken is lemérhető, hogy mit gondolunk a jövőről: totalitárius uralmak, apokalipszis utáni nyomor, háború uralja a képernyőket.

És jogosan. A polgári demokrácia elveszítette erejét, és hiába próbálja néhány „szociáldemokrata” „honatya” szankcionálni az érdektelenséget, ami huszonöt év kemény munkájának eredménye, ez a globális tendencia megállíthatatlannak látszik. Talán nem is volna probléma, ha az alulról építkezések és szabad társulások világába vezetne az út, de sokkal inkább tűnik úgy, hogy az imént említett filmeknek lesz igazuk (szerény, reálpesszimista nézeteim szerint, de hát ki tudja, mi lesz?).

A legijesztőbb talán, hogy az erdélyi magyarság jelentős hányada (ismét: ez csak benyomás, talán nem így van) sem látja, hogy milyen fontos lenne bizonyos értékek felvállalása. Hiába mondja, hogy „a cigány/zsidó megérdemli, a magyar nem”, mert az elnyomó hatalom szemében mindkét elem káros – egyébként a magyar sorsa talán hasonlatos a zsidóéhoz, hiszen a románság szélsőséges fele éppen az erejéért, szellemi és néhai hatalmi, gazdasági erejéért veti meg közösségünket.

Hiába mondja tehát egy magyar, hogy neki nem jár ki a diszkrimináció, másnak meg igen. Ismerjük a verset: amikor X-ért jöttek, nem szóltam, amikor Y-ért, nem szóltam, most értem jöttek, és nincs aki szóljon…

A kisebbségi lét nem torkollhat értelmetlen köldöknézegetésbe, egyrészt mert ilyenformán nem tudunk a romániai, a magyar, az európai közösség igazán hasznos tagjai lenni (lehet fontos kérdés a zászlóé, de ez nem a „közösbe megy”), másrészt mert ha mi nem védünk meg másokat, ők sem fognak minket. Nem a többi kisebbség az ellenfelünk, és nem is a többség, hanem az, ami oly sokunkat jellemez: az ostobaság, a szűklátókörűség, és a képtelenség arra, hogy optimistábbak legyünk.